Budapest, 1976. (14. évfolyam)

9. szám szeptember - Koltai Tamás: Évad után — évad előtt

a biztos szavú, kurtán parancsolgató nagyságának, hogy itt ő rendelkezik. Csakhogy valóban kapott az imént egy forintot . . . — Nem tudom, kérem, én nem hallottam köhögni. Az úr mindjárt itt lesz. Az úrnő nem felel, némán, komoly felháborodással int a dajkának. — Jöjjön Juli, inkább a folyosón várunk. Göngyölje jól be! Indulatosan nyit ajtót, és akkor szinte ölébe esik valakinek, aki meglepett, hangos örömmel köszönt rá, aztán bámulva néz a felizgatott, kikelt arcába! — Mi történik itt, nagyságos asszonyom! Kezet nyújt. Iparkodik összeszedni magát a férfi előtt, ki társaságbeli, ki szövetségese és menedéke lett egy perc alatt. És a meghökkent elcsendesedésben előbb még izgatottan kissé, de egyre jobban visszatért nyugalommal, végül már mosolygó kicsinyléssel jelzi az esetet. A durva inzultust jóformán alig, inkább a szabálytalanságot az el nem különített ragályossal. És azok ott egyszerre megérzik a nagy felülkerekedést, a tehetetlenségüket, helyzetüket, akik ingyen kezelésért koldulni jöttek ide, és ilyet mertek . . . Elhűlten, meglapulva, a vérük ösztönösen hitvány szerénység-alázatával néznek a földre, és bensejükben már maguk sem tudják, hogyan történhetett mindez. Az idegen úr ráncos homlokkal néz végig rajtuk. — Hitványak! — mondja nyersen, kurtán. — Majd beszélek a sógorommal. így hálálják meg a jóságát. Péter! A fiú mentegetőzve, zavartan áll elő. — Hallgass. Vidd azt a szamárhurutosat a különszobába rögtön. Nyitva az ebédlő? — Igenis? — Méltóztassék velem, nagyságos asszony, majd ott megvárjuk a tanárt, a sógorom. Már jön; a kocsiján hozott a klinikáig, de valamiért be kellett térnie. Ah, nem is tudott a mi közeli rokonságunkról ? A nővéremet vette feleségül Aron. Felvillanyozottan, kellemes örömmel beszélt, látszott, kedvére van az alkalom, hogy szolgálatot tegyen, hogy említheti a híres rokont, és kivált, hogy a jól fűtött, enyhe, virágszagú ebédlő üvegfülkéjében, hacsak kis időre, magára lehet a szép ismerőssel. Az is feledte már a bosszúságot, tetszett neki ez asszonyias hatásának köszönt fordulat, és úgy rázta le idegeiről az iménti félóra nyomott töprengéseit is, mint hozzá nem illőt, mint amiknek fölötte áll. Már ketten voltak ők is és külön. Szövetkezésüket egy elit-est kellemes emléke, egy elkezdett, finom kis flört ingere vette körül, és izolálta közönségességtől, kínosan emberi vagy rosszul szórakoztató szociálfilozófiai gondolatoktól. A dajka is megbékülten húzódott a gázkandalló mellé, ölbe vette a kicsit és látszott, könnyen elbóbiskolnak itt mind á ketten. Odakinn ezalatt porig alázott, fojtott szenvedélyű arcok meredtek egymásra és az ajtóra, ahol néhány jól táplált, őrzött, illatos ember, két finom cédaságokra ráérő ember tűnt el a szemük elől. Hallgattak egy darabig, aztán a kékszoknyás, erős asszony felemelte nagy sulykoló öklét, és elhörögte, valami hisztériás, megrendítő, vad gyűlölettel csuklotta el a szörnyű káromlást: — Hát haljon meg a gyereke még ebben az esztendőben. Én kívánom neki! urtííts rmr.e, aatrapesi 1 ü-SIflígitsztgeti Éltetmet hávéhúz Czukrúszda ~ . Ktskúvéhaz it czukrúszda <&-.';. ^ V'«*?.* „Bud apest régi képeslapokon" A Pesterzsébeti Múzeumban bemutatott kiállítás anyagiból. A képeslapok gyűjtői: Gyökér István. Müller Károly és Tatár János