Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Konrádyné Gálos Magda dr.: Barabás Miklós háza a Város-major utcában

előtt egy délelőtt a Városházára rendeltek bennünket, fiatal tanárokat, ahol libasorba állítva, a kezünkbe nyomott töltőtollal aláíratták velünk a MÉP (Magyar Élet Pártja) és a NEP (Nemzeti Egység Pártja) hivatalos kormánylistáját, hogy biztosítsák a voksunkat. Ez a „titkos" szavazásra fittyethányó, lélektani hadviselés meg is tette a hatását: a tanári karból csak egyvalaki mert a Független Kisgazda Pártra szavazni, csak mi tudtuk, melyikünk. Egyszer engem is kihallgatott a rendőrség, mint az önképzőkör vezetőjét. Az egyik diákomról ugyanis kiderítették, hogy korábban „kapcsolatban állott József Attilával . . ."! Újságot, könyvet elég ritkán vásároltunk. Hétköznap iskolánk előfizetett lapjait (Nemzeti Újság, Új Magyarság) olvashattuk, de vasárnap rendszeresen megvásároltuk a Magyar Nemzetet. Élénken emlékszem még ma is a lap 32 oldalas, tartalmas vasárnapi számaira, egész szellemiségére, amely azokban a léleksorvasztó években olyan várakozásteli és lázadó atmoszférát teremtett a makói gimnázium tanári szobájában. Pethő Sándor, a tanár-főszerkesztő, Szekfű Gyula, Erdey-Grúz Tibor, Gogolák Lajos és a többiek cikkei hétfőnként titokban kézről-kézre jártak az iskolában. Egy szép napon megjelent iskolánkban, a Csanád vezér gimnáziumban Naszluhácz Jenő, vagyonos helybeli patikus — 1944-ben Szöllősi Jenő néven Szálasi helyettese —, és bejelentette az igazgatónak, hogy ezek a fiatal tanárok az ellenzéki, baloldali Magyar Nemzetet olvassák. Mondanom sem kell, alapos dorgatóriumban részesültünk! Végül is nagy fába vágtuk a fejszénket. Elhatároztuk, hogy javítani fogunk sorsunkon. Országos méretű mozgalmat kezdeményezünk, memorandumot írunk Hóman Bálinthoz, a hoszszú évek óta esedékes véglegesítésünk, kinevezésünk érdekében. Csak a biológiai létminimumot követeljük. Lesz, ami lesz! És szervezkedni kezdtünk, öttagú intézőbizottságot választottunk. Közösen megfogalmaztuk a memorandumot. Raffay bácsi, a helyi újság nyomdásza, öreg szervezett munkás, illegálisan kinyomtatta. A megszólítás így hangzott: „Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr! Kegyelmes Urunk!" Gróf Teleki Pálnak és Hóman Bálintnak címeztük a memorandumot. A végén a dátum: kelt 1939 tavaszán ... és ekkor fehér lapokon, sajátkezűleg, tintával írva, 600 kinevezetlen tanár neve következett. Hogy ezt miképp csináltuk ? A memorandum egy-egy kinyomtatott példányát és mellékletként egy ív fehér papirost megküldtük az ország különböző iskoláiba, hogy ott is írják alá a kinevezetlen, óradíjas tanárok — ahogy akkoriban neveztek bennünket: a Hóman-boyok. És szerte az országból jöttek a válaszlevelek, gyűltek az aláírások. A költségekre postabélyegben kaptunk néhány pengőt. S a visszaérkezett, aláírt íveket díszes, fekete albumba köttettük. Az akció híre kiszivárgott — mi voltunk Makón a rebellisek —, de a lavinát már nem lehetett megállítani. Eckhardt Tibor kisgazda képviselő és Szöllősi Jenő interveniálni akartak a Parlamentben. Sokat töprengtünk: mit tegyünk ? A mi jogos lázadásunk tüzénél más ne süsse meg a maga politikai pecsenyéjét! Ugyanis ebben az időben a Szöllősi vezette Nemzeti Front nevű nyilas szervezet már bontogatta a szárnyait Makón. Kapóra jött a kormányférfiak választási körútja. Kölcsönkért sötét ruhában meg frakkban, Berg Pali kollégánk rozzant Steyr gépkocsiján robogtunk Szeged felé. Útközben egy kellemetlen defekt. De tovább, tovább! Szívünk a torkunkban dobogott: most, vagy soha! Végülis a Szeged melletti Szatymazon nyújtottuk át — a választási agitáció közben — Teleki Pál grófnak és Reményi-Schneller pénzügyminiszternek a 600 aláírással ellátott, egy keserűen csalódott fiatal tanárnemzedék alázatos memorandumát. Teleki Pál kezet nyújtott és leventecserkész köszöntéssel búcsúzott: „Szebb jövőt!" „Légy résen!" Hónapokig vártunk, reménykedtünk. Közben humorunk sem hagyott el; ezt fejezte ki az a karikatúra, melyet Szerencsi Zoltán rajzszakos kollégánk készített nagy vállalkozásunkról. A szellemes, fele színes, fele tusrajz-karikatúra a következőt ábrázolta: Egy nagy állami gépkocsi robog az országúton... A volánnál Teleki Pál, mellette a pénzügyminiszter ,Reményi-Schneller. Kezében a vaskos memorandum. Teleki Pál fején virágos, árvalányhajas kalap. Elöl, hátul porzik az út. És messze mögöttük az út porában, az országút közepén tanárok integetnek. (Az árokban felborult gépkocsijuk!) Teleki Pál félig hátrafordulva, felénk bök az ujjával és odaszól Reményi-Sschneller pénzügyminiszterhez (szöveg a rajz alatt): „Teljesítsd már ezeknek a Reményit, de Schneller, mint eddig!" A magyar —német nyelvű szójátékot én agyaltam ki (schneller: gyorsabb, gyorsabban). A karikatúrát elküldtük a Pesti Hírlapnak, de nem kftzölték. Később országgyűlési képviselőnktől hallottuk, hogy Hóman miniszter pulykavörös arccal csapkodta az asztalt a Parlamentben, miután elolvasta a memorandumot. (A memorandum eredeti, Makón illegálisan nyomtatott teljes szövegének két példánya a birtokomban van.) A makói rebelliseket pedig büntetésből szétszórták az ország különböző iskoláiba. Bevallom: egy protektorom és a vak véletlen folytán én a sok évi száműzetés után haza — méghozzá a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumba kerültem, 1940 végén. Kimondhatatlanul boldog voltam, pedig akkor már tragikus gyorsasággal követték egymást a nemzetvesztő események. Épp a német és az olasz külügyminisztert „ünnepelte" Budapest utcára parancsolt népe és a kivezényelt diákság, 1941 elején, amikor a Rákóczi útról felrohantam a z Athenaeum Nyomdába, mert híre jött, hogy beérett makói mozgalmunk gyümölcse. A Hivatalos Közlönyből megtudtuk, hogy Hóman Bálint kegyelmes úr néhány ezernyi kinevezéssel enyhített sorsunkon. De közeledett Magyarország tragikus belesodortatása minden idők legembertelenebb háborújába. Az élet megnehezült, az árak emelkedtek, anyagi helyzetünk most sem volt rózsás. Már nős voltam, első gyermekünket vártuk, amikor szívdobogva nyitottam be Jámbor főigazgató úr szobájába és magántanításra kértem engedélyt. A főigazgató úr azt mondta: a helyettes tanári fizetésből már szépen meg lehet élni, a rendesből pláne. Legyünk szerényebbek, a követelődzés nem hazafias cselekedet. Hamarosan a frontokon kell majd helytállni! Volt olyan idő — vigasztalt a főigazgató úr -, amikor még ő is mosogatott. Én is szoktam — válaszoltam szinte elérzékenyülve; jó szüleim arra neveltek, semmilyen munka sem szégyen. Úgy látszik, a főigazgató úr is elérzékenyedett, mert „szoros kivételként" megkaptam az engedélyt. Két tanú (szakfelügyelők voltak) jelenlétében l'olyt a kihallgatásom. Mindkettő jól ismert, az iskolában agyba-főbe dicsértek. De ezúttal mosolytalan, fagyos arccal álltak ott. Egyikük sem fogott velem kezet, amikor tőlük is elköszöntem. Igen: ezt tette a szervilista közszellem, őméltósága jelenlétében nem mertek hozzám kedvesek lenni. Hát így éltem, így dolgoztam, így küszködtem a felszabadulás előtt. Az elmesélt epizódok, azt hiszem, némileg megmutatják, milyen volt Gárdonyi „lámpásainak" a sorsa az úri Magyarországon. Nagyot fordult azóta a világ! Igaz, épp elég gonddal, bajjal, tépelődéssel és botladozással találkoztunk azóta is. Kísérletek, reformok, továbbképzés stb.; bonyolult, sokrétű munka szakadt ránk. De mindig éreztem, hogy a nevelők becsületes helytállásukért megbecsülést kapnak cserébe. És a kezdő pedagógusok sorsát össze sem lehet hasonlítani a mi egykori nyomorúságunkkal ! Azt nem is tudom kellően érzékeltetni, mit jelentett számomra a több mint negyedszázados tanítás a csepeli dolgozók esti tagozatán. Munkástanítványaim őszintesége, embersége mindig megfogott. Terveiket, életük fordulatait el-elmesélték nekem, s én is beszéltem nekik gondjaimról, örömeimről, előttük is felidéztem küzdelmes pályakezdésem emlékeit. Olyan emberközelségbe kerültünk, hogy ez is serkentő erővé vált az eredményesebb tanulásban és tanításban. Sok-sok tanítványom van azóta felelős, vezető állásban. De mindaz, amit a XXI. kerületi Jedlik Ányos Gimnázium igazgatójaként és a felnőtt-oktatás tanáraként a csepeli gyáróriásban átéltem, tanultam és meggyőződéssel továbbadtam — mindaz már egy másik élménybeszámolóba tartoznék. Kossuth-emléktábla a pesterzsébeti gimnáziumban 37 A csepeli dolgozók esti iskolájának ballagásán