Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Radnai Lóránt: Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézete

SZAKÉRTŐ SZEMMEL adóba a jeligés levelekért, s örülök, mert kaptam is egyet. Néhány telefon is befutott, úgyhogy nem unatkozom, kitölti a szabadidőmet a lakások megtekintése. Először Zuglóba megyünk a menyasszonyommal. A jeligés levél alapján egy idős házaspárt keresünk a kétszobás, összkomfortos lakásban, ahol minden álomszép lenne: egy óriási szoba, mely kong az ürességtől, úgyhogy saját bútorokat is hozhatunk, s ráadásul a fürdőszoba és a konyha is a miénk, amikor csak akarjuk. Mindezért potom ezerötszáz forintot kérnek. Egy hét múlva, amikor a részleteket megyünk megbeszélni, már úgy lépünk be a lakásba, mintha hazamennénk. Bevezetnek a „szobánkba", s a házigazda azonnal felerősíti a rádiót, mert — mint mondja — a szomszédok állandóan hallgatóznak. Kedvesen beszélgetünk erről, arról, majd egyszer csak tragikus hangon bejelenti a bácsi, hogy a legsúlyosabb problémáról még nem esett szó: nevezetesen az ellenük irányuló sorozatos gyilkossági kísérletekről. Szóval, jó ha tudjuk, hogy minden szomszéd, alul is, felül is, oldalt is, sőt maga a házmester is, őket akarja kiirtani, mégpedig mérgező gázokkal, hogy a lakást megszerezzék. Mi arra kellenénk, hogy rendet teremtsünk, mert ezzel a borzasztó üggyel senki se hajlandó foglalkozni, pedig a rádiótól a rendőrségig, mindenkihez fordultak már segitségért. Csak az akták udvarias átlapozása majdnem egy órát vesz igénybe. A néni zokog, s mint állítja, a nyelve is fáj, ég a falakon és a padlón keresztül befújt erős gáztól — mi pedig kétségbeesetten nyugtázzuk, hogy erről a kitűnő szobáról is le kell mondani, nehogy néhány nap múlva mi is a merénylők listájára kerüljünk. — Másnap este újult erővel igyekszünk a következő címre, melyről csak annyit tudunk, hogy az „angol hölgyet" kell keresnünk, a Móricz Zsigmond körtér közelében. Amikor belépünk a lakásba, már tudjuk, hogy ide semmi esetre sem jöhetünk. Elviselhetetlen a bűz! Egy mocskos teremtés — bejárónő? ismerős? — bevezet az angol hölgyhöz. Azért nevezi így magát, mert a férje brit állampolgár volt. Meghátrálunk a látványtól, a mozdulatlanul fekvő, fogait csikorgató, nyomorék vénasszonytól, aki nyolcszáz forintért adná ki a szobájában levő ágyat, rendes, becsületes házaspárnak, hogy gondját viseljék, ha kell, éjjel is. A szobában ostromállapot. Fürdőszoba nincs, mert abból konyhát alakított ki a társbérlő. De van lavór, satöbbi ... — Aztán ismét levelem érkezik a kiadóba. Azonnal szaladok érte, még jó, hogy megtehetem munkaidőben is. Az izgalomtól reszkető kézzel tépem fel a borítékot, melyben ez áll: „Kedves Jelige! Ne haragudjatok, hogy zavarunk Benneteket. Mi is lakást keresünk már három hónapja. Többször is hirdettünk hasonló szöveggel, mint ti, de eredmény nélkül. Nektek biztosan több szerencsétek lesz. Ha esetleg fölösleges kéglitek lenne, írjátok meg nekünk a címet. Szívességeteket előre is köszönjük. Szevasztok!'" S alatta sorstársaink neve, minek idézzem! — Válaszoltak a levélre? — Mit írtunk volna? Az angol hölgy cimét ? . .. Ám még aznap este két lehetőség kínálkozik. Elsőnek egy titokzatos telefonáló — sem a nevét, sem a lakáscímét nem hajlandó elárulni — a Gellért eszpresszóba invitál bennünket, este hét órára. Fél nyolc körül meg is érkezik egy idős emberpár, s a megbeszélt ismertetőjelek alapján mint régi, kedves ismerősök üdvözöljük egymást. Egy húsz négyzetméteres szobát kínálnak kiadásra, bútorozottan, havi kilencszázért, a Feneketlen-tó környékén. Háromszobás lakásuk van, s miénk lenne a Bartók Béla útra néző nagyszoba, mivel a konyhából nyíló személyzeti szobát már kiadták egy másik házaspárnak. A fürdőszobát mi takarítanánk, hiszen a miénk lenne a nagyobb szoba. Konyhahasználat nincs, de rezsót elhelyezhetünk a szobánkban levő szenesláda tetején. Zongorát odavinni és zongorázni tilos, lemezjátszót, magnetofont hallgatni úgyszintén tilos, bútort, íróasztalt odavinni tilos. Ugyanez vonatkozik a könyvespolcokra is. A mintegy ezer kötet könyvünket viszont a szobai konyhakredenc és a ruhásszekrény alján tárolhatjuk. Nekünk már ilyen feltételek mellett is megfelelne, de ők — az öregúr mindent jegyez a noteszébe, mintha interjút készítene — két hét gondolkodási időt kérnek, s az inkognito fölfedése nélkül távoznak, azzal, hogy majd telefonon adnak választ. . . — Elmegyünk a másik telefonáló cimére, a Kertész utcába, a Fészek-klubbal szembe. Mert az előző eset ugyancsak kérdéses. Becsöngetünk. ötven év körüli, foghíjas aszszony nyit ajtót, hogy betessékeljen sötét, bűzös barlangjába. A szobáért ezerháromszáz forintot kér. Fürdőszoba nincs, csupán egy falikút a konyhában, ahol mellesleg az élettársa alszik. Iszonyúan félelmetes itt minden. A szobát csak azért nézzük meg, mert mégiscsak azért jöttünk. Az öregasszony szobájából nyílik a kis luk, benne zsúfolásig mindenféle régi lánykabútor, s minden olyan piszkos, hogy percek alatt elmenekülünk, ki a friss levegőre . . . Nem telik el egy hét és jelentkezik a titokzatos házaspár: meggondolták, mégsem adják ki a szobát. — Napok múlva újabb telefonhívás, Rákosszentmihályról. A telefonba semmi részletet nem hajlandók mondani. Este odamegyünk, előleget is viszünk, mert ha jó, le kell foglalni, hogy biztos legyen. Ezer forintot kérnek a lebetonozott nyárikonyháért, ahol olyan hideg van, mint egy hűtőházban. Fürdőszoba és W. C. a lakásban van, de azt nem használhatjuk, mert ők nincsenek otthon s mindent zárnak. De ez nem probléma, mondják; itt van nem messze, a sarkon, egy nyilvános W. C., azt nyugodtan igénybe lehet venni. És: a kertben is lehet, bármikor! És: mi az az ezer forint manapság, amikor semmi értéke sincs a pénznek! Nincs értelme a további tárgyalásnak, mert az is kiderül, hogy fél évet előre, egy összegben kell kifizetni. Gyorsan elköszönünk, mert a legszivesebben szétverném ennek az uzsorásnak a fejét, de legalábbis följelenteném jogtalan vagyonszerzésért. De hol a bizonyíték ? Egy tisztességtelen ajánlat még nem bűncselekmény. És hol vannak ilyenkor tanúk? — Időnként még akad néhány cím, mondjuk az Esti Hírlapban. Tüstént odatelefonálok. Budán kétszobás, összkomfortos öröklakást bérelhetnénk háromezerháromszáz, vagy az Operaház mellett egy nagyszobát, fürdőszoba-használattal, kétezerötszáz forintért. S amikor megdöbbenve kérdezem, hogy ki tudja ezt megfizetni, azt a választ kapom, hogy mások már elindultak taxival a lakást lefoglalni. — 5 mit lehet még tenni? Mit csinálhatok, ha albérletre van szükségem, ha lakni akarok valahol? — Próbálkozol, egyszóval: azzal töltöd az idődet, hogy érdeklődsz, kérsz, kérdezel, megalázod magad, illetve téged aláznak meg. Ahol csak megfordulsz, mindenkinek mondod, sopánkodsz, szívességet kérsz, hazudsz, éjszakákon át töprengsz, újságban hirdetsz, kutatsz, kérvényeket fogalmazol. S előfordulhat, hogy mellédpártol a szerencse, az úristen vagy a vállalat. Ha mégsem, eltelik úgy is az idő. Végső nyughelyedet — állandó bejelentővel! — majd megleled valamelyik kolumbáriumban. 19