Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - Blau Zoltán — Lánd Péter: Eszperantista munkásegyesület Magyarországon I. (1913-1919)

Blau Zoltán-Láng Péter Eszperantista munkásegyesület Magyarországon I. (1913-1919) „Nekünk szocialistáknak két kézzel kell megragadnunk ezt a csodás kulcsot, mely mindenki előtt megnyitja az egész világot, melynek neve: eszperantó" (Henri Barbusse) A nyelvi megosztottság, az „ősi babilóniai átok" a történelem majd minden időszakában foglalkoztatta a világot, a megoldást azonban a neves gondolkodók többnyire egy létező nyelv térhódításában látták. Az ókorban és a középkorban a görög, majd fokozatosan a latin állt a kultúrnépek közötti eszmecsere szolgálatában, míg újabb időkben a francia, a német és az angol pályázhatott leginkább az uralkodó szerepre. Félő volt azonban, hogy egyetlen nemzeti nyelv kiválasztása inkább megosztaná, mintsem egyesítené a jobb megértés híveit, és az sem volt kétséges, hogy a sajátosságokban gazdag nemzeti nyelvek megtanulásától sokan visszariadnának. Ezért történt, hogy a XIX. század elejétől mind többen barátkoztak egy világot átfogó, semleges műnyelv gondolatával. Nem az eszperantó nyelv megteremtője, Ludwig Zamenhof lengyel szemorvos volt az első — és tegyük hozzá, az utolsó sem —, aki egy használható és könnyen elsajátítható mesterséges nyelv összeállításával próbálkozott. Többszáz kísérletről tesz említést a szakirodalom. Sikeresnek azonban csak egy bizonyult: az 1887-ben nyilvánosságra hozott eszperantó. Az eszperantó az európai munkásmozgalomban Kezdetben a nacionalista elzárkózást megelégelő polgári értelmiség figyelt fel azokra a lehetőségekre, amelyeket az eszperantó kínált; ebből a társadalmi közegből származott Zamenhof is. 1905-ben mintegy 300 csoport működött Európában, a tagok számát 15 ezerre becsülik. Ez a szám csekély volt ahhoz, hogy az eszperantó széles körű elterjedéséről beszélhessünk, elég volt azonban a nyelv életbentartásához. Ahogy akkoriban díszesen fogalmazták: ,,a mag megfogant". Az első eszperantista munkáskörök 1905 és 1908 között Franciaország, Hollandia, Németország, Svédország városaiban alakultak meg, majd 1907 és 1914 között felzárkózott ezekhez az országokhoz Nagy-Britannia, Magyarország és Csehország is. A századeleji munkásmozgalom fogékonynak mutatkozott minden, az emberek közötti kapcsolatok kialakítását és a jobb megértést elősegítő eszme befogadására. Nem volt elhanyagolható körülmény az sem, hogy a nyelvtanulás nem jelent politikai elkötelezettséget, mindamellett hasznos befektetés. A munkásnak pedig, aki a század elején 10—12 órát dolgozott, kevés ideje maradt az önművelésre, egy-egy nehéz nemzeti nyelv elsajátítására. Őt kiváltképp vonzotta a könnyen, gyorsan elsajátítható idegen nyelv. (Az eszperantó főként neolatin és germán nyelvekből kölcsönözte szókincsét, egyszerű grammatikája néhány óra alatt megismerhető. Csak aki maga is birkózott már a nyelvtanulással, az tudja igazán méltányolni az eszperantó nyelvtan legjellemzőbb sajátosságát: a kivételektől mentes szabályokat.) Az első világháborút közvetlenül megelőző években mintegy 15 országban sok ezer munkás-eszperantista tevékenykedett már, s ezért a német szocialista eszperantisták II. kongresszusa határozatot hozott a munkás-eszperantisták nemzetközi kongresszusának összehívásáról, valamint a Nemzetközi Szocialista Eszperantó Szövetség megszervezéséről. Ezeket a terveket azonban meghiúsította a háború. A polgári és a munkás-eszperantisták különféleképpen ítélték meg a mozgalom szerepét. Míg a polgári egyesületek első világkongresszusán, 1905-ben Boulognesur-Mer-ben kinyilvánították, hogy mozgalmuk semleges, és céljuk egyedül a nyelv terjesztése valamennyi országban és valamennyi társadalmi osztály számára, addig a munkásegyesületek osztálycéljaik elérésének egyik eszközeként tekintették az eszperantó terjesztését. Eszperantista munkások Magyarországon Az eszperantó nyelvnek már a XIX. század végén voltak hazánkban hívei. A hoszszabb-rövidebb életű csoportok egymástól elszigetelten működtek, mígnem 1911-ben összehangolta munkájukat a Magyar Országos Eszperantó Egyesület. Társadalmi bázisát javarészt a radikális városi értelmiség képezte, az ő közvetítésükkel tették meg 1910-ben első lépéseiket a munkás-eszperantisták is. Két úttörő csoport alakult ekkor, egyik a Laboro (Munka) a másik az Espero (Remény) nevet választotta. Egy évvel később RobicsekPál baloldali szakszervezeti vezető, majd 1912 őszén egy Párizsból hazatért nyomdász, Polgár Izsó szervezett munkástanfolyamot. Nyelvkönyvek, szótárak, szépirodalmi művek fordításai segítették ekkor már a tanulást. A hazai munkáseszperantó születésnapjának mégis 1913. február 23-át tekintjük. Ezen a napon mintegy hatvan szervezett munkás gyűlt össze a Népszínház utca 9. sz. alatti vendéglőben, és megalakította a Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesületét (MEME). Az elnök Polgár Izsó volt, aki szervező tevékenységén kívül elméleti munkásságával is kitűnt: színvonalas nyelvtankönyvet szerkesztett a tanulóknak. A MEME alapszabályait — feltehetően politikai okokból — csak módosított megfogalmazásban hagyta jóvá Vásárhelyi miniszteri osztálytanácsos 1914. április 29-én, de a hivatali akadékoskodás nem állhatta útját a széles körű szervező- és propagandamunkának. Az alapítók minden alkalmat felhasználtak, hogy a munkásság figyelmét felhívják az új egyesületre. Száz főnyi lelkes csoportjuk 1914. május 1-én ott volt az MSZDP és a szakszervezetek nagy háborúellenes demonstrációján, és az „eszperantista munkások" feliratú táblát emelte magasba. A világszövetség lapja, az Esperanto 1914. február 5-i adatai szerint az egyesületnek 3 csoportja és 200 tagja volt. 1914 eleién tíz tanfolyamot indítottak a fővárosban, megközelítően 500 résztvevővel. Kassán és Székesfehérvárott is működött MEME-csoport, de a mozgalom tevékenysége ez idő tájt Budapestre és közvetlen környékére összpontosult. Nem lenne teljes a MEME korai krónikája az első hatósági összetűzés megemlíté-35