Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - Vadas József: Szántó Piroska legendái

Barta Sándor novellája Pánik a városban Élt valahol egy lakatlan grundon, egy csámpás deszkabódéban, egy girbegörbe kályhacső alatt, egy nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka. De a nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka alapjában véve nem is volt olyan öreg, csupán csak becsapta a világot. Negyvenéves volt mindössze, megkopaszodott, őszülő fejét s gyökérsovány karjait alkalmasint csak megtévesztésül hordta törzsén. S ennek a boszorkányosnak volt egy fiatal serdült leánya. Anyóka s leánya kora hajnaltól késő szürkületig, mély, hátukra csüngő zsákokkal a vállukon, utcáról utcára kóboroltak, és feltúrták a kapuk elé felpúposodott szemetesládák és bádogvödrök bűzös nyugalmát. S ha valami félig elparázslott széndarab akadt a görcsösen kaparászó ujjuk közé, azt mohón behajították a mély zsák garatába. Ha pedig valami félig elfogyasztott ételmaradék került a kezükbe, ezen testvériesen megosztoztak. S mivel ilyesmire leginkább a villanegyedekben akadtak, ezért rendszerint már kora reggel ide vették útjukat. Történt egyszer egy nagy lándzsás-kerítéses palota előtt, hogy a fehérre festett szemetesládában a még olajjal teli szardíniás dobozok, a felharapott vajas zsömlék között valami furcsa, piros papírszelet futott a lány ujjai közé. A leány zsarátnok szemeiben boldogan nevettek a szembogarak. Mert vajon mit gondolnak, mi volt ez a tarka papírszelet, amit ez a rongyokba bugyolált leány oly boldogan szorított szívéhez ? Egy páholyjegy! Egy még érvényes páholyjegy aznap estére az Operába!!! Az Operába! A vérvörös plüssel bevont Operába! A habfehér márvánnyal feltámasztott Operába! Az Operába, ahol háromszáz tagú zenekar zokogott a legszebb lábú nők tánca alá, és a parkettre csak frakkban s derékig kivágott estélyiruhában volt szabad belépni. Ez a két együgyű teremtés, mint két fény felé sodródó, két kopott, gyöngyháztalan szárnyú lepke vágyódott álmai netovábbjába. * Alig fújták el a kürtök a delet, ők már otthon voltak kis viskójukban, és gyöngéden mosdatták egymást, s a szemétben összeszedett páratlan fülbevalóikat mind beleaggatták egymás fülébe. Előszedték legszebb rongyaikat, és kicsinosították arcukat. S a leány, mint a sáros-földes hüvelyből kifejtett borsó, oly frissen és üdén gurult ki a piszok és szegénység lehányt burkából. Ezután megfogták egymás kezét, s elindultak a roppant város soha nem járt útjain, a parkokkal s rendőrgyűrűvel körülvett hétkupolás Opera felé. Amikor szerencsésen a belváros határába értek, s az alacsony gumikerekeken futó lakkozott autók egyre jobban megszaprodtak körülöttük, hirtelen — mintha a tilosban járnának — vad félelem fogta el szívüket. A rendőrgyűrű megsűrűsödött. Az útkereszteződéseknél fehér kesztyűs rendőrök állottak, akik egyetlen intésükkel feltartóztatták a legsebesebb autófolyamokat is. Már alig egy hajításnyira voltak csak vágyaik netovábbjától; a hétkupolás palotától, amikor a fehér kesztyűs rendőr hirtelen fenyegetően magasba emelte kezét, s a mozgástenger, mint két part, kettészakadt. De ők bizony ravaszul megbújtak egy hirdetőoszlop mögött, s megvárták amíg a fehér kesztyűs szörny hátat fordított nekik. Aztán mint a gyíkok, egy autó mögött — az autó lakkozott tükre megmutatta púpos, lapuló félelmüket — átsurrantak a túlsó oldalra. Ez már telve volt fel s alá sétálgató elegáns urakkal s hölgyekkel. Az urak szegfűket, az aszszonyok mézes-mázos dobozokat lóbáltak hanyagul kezükben. ők, mint valami oltalmazó szentséget, szorongatták kezükben a páholyjegyet, és szinte egyszerre léptek be az egyik kapun, mely előtt egy ezüstbotos, aranygombos, kócsagtollas ember állott. Ez az ember — kinek a frakkos urak s estélyiruhás hölgyek láttán még csak a szakállának sem szabad megrendülnie, mert akkor menten kiadják útját —, most a két együgyű lélek elé dobta aranygombos tamburbotját. Ámde ők felmutatták a szentséget, a szabadságos levelet a mennyországba. S a tamburos ember erre összecsapta a sarkát, s tamburbotját magasan maga elé emelte. * A két együgyű lélek belépett a fény országába: Ez pedig egy kör alakú márvány folyosó volt, aranyat csurgató százkarú csillárokkal, melyek alatt vörös, sárga és kék kalitkákban kolibrik daloltak. A mélyedésekben pedig ametiszt zöld virágok nyújtóztak karcsú, hintázó testükkel a magasba, s bennük, mint apró rubintok, szikráztak a lámpácskák. Azután volt itt még tizennégy ajtócska is s előttük tizennégy kis szerecsen fiú merő lángvörösben. A két együgyű lélek egymás mellére szorította kezét, mely pihegett, hullámzott, mint a tág gyerekszem. Mivel már itt is, ott is összesúgtak mögöttük, egyenesen odaléptek az egyik szerecsengyerekhez s elébe tartották a páholyjegyet. S ez bizony egyetlen hunyorítás nélkül beültette őket egy széles, bársonymeleg fülkébe, melyben két Szabados Árpád: Párosok (részlet)