Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - Vadas József: Szántó Piroska legendái

aranykeretes velencei tükör volt, s mennyezetéről egy nyolclábú aranypók függött alá; szájában izzó gyöngyökkel. Egymás kezét fogva, szűkölve, mint a fénytől remegő állatok, húzódtak vissza a sarokba. Az óriás, kupolás teremben felgyulladtak a madárrajokhoz hasonló csillárok, s lent a mélyben cincogni kezdtek a hegedűk. A csillárok megolvadt arany folyondárai visszaragyogtak a kikeményített ingmelleken. A szemközti páholykaréjból fehérre púderezett vállak gömbölyödtek. Ízes, sárga narancsok szikráztak fel az ápolt kezekben. S ők, mint az elkábult fénylepkék, nem tudtak észhez térni. Levegő után lihegtek, friss, arcul maró szél után — egyetlen ismerős pontért, melyben megfogózkodhatnának. Csak bújva, lopva, egymás kezét szorongatva mertek előjönni. Lent a zenekar már készülődön jajveszékelt, s a kék selyemfüggöny fölött méltóságosan emelkedni kezdett a súlyos vasrolló. Ekkor — szinte megbűvölten — végre a vörös plüsskorláthoz merészkedtek, s nyitott szájjal meredtek az egyre fogyó vasrollóra. A legkiemelkedőbb, legszebb páholy volt az övék. És most hirtelen meglátták, hogy a roppant fényességben, mint fakulnak le szemlátomást a rongyok testükről, s mint szögeződnek feléjük a távcsövek, mint lövésre kész fegyverek. Háromszáz látcső szegeződött feléjük a földszintről s a páholyok koszorújából. S ez a sok égető szem mind az ő testükön kószált: mind az ő páratlan fülbevalóikat és kifakult mosóruhájukat nézte. A vér hirtelen felsűrült arcukba. S itt is, ott is, megjegyzések röppentek el. Némelyek hangosan felkacagtak, mások a fogukon át sziszegtek valamit, valaki élesen pisszegett, s az egyre növő nyugtalanság kutyák elfojtott morgásához lett hasonló. A zenekar idegcsen cincogni kezdett. A hegedűvonók beledűltek a levegőbe, mint a viharvert vitorlások árbocai. A függöny mögött pedig, mint a reszkető lábú paripák, a táncosnők borzongtak az izgalomtól. Valami egyre fokozódó izgalom reszketett szét a hatalmas épületben. * De ők csak ültek mereven a vörös bársony szobácskában, s görcsösen szorongatták egymás kezét a gyilkos morajlásban. Egyesek már veszedelmesen áthajoltak a plüsskorláton, s így gukkereztek feléjük. Aztán lábdobogás hallatszott. A morgás pedig egyre félelmetesebben nőtt, belefúlt a pisszegésbe, aztán újra feltarajosodott. Most a földszinten valami frakkos úr — hallatlan 1 — kiáltással felugrott az egyik székre, de a szék összecsapódott alatta. A zajra mindenki felugrott. Egy asszony felsikoltott, mire egy hisztérikus nő az egyik földszinti páholyban elájult. A komorna vízért kiáltott. A karzaton erre azt hitték, hogy tűz van, s valaki elordította: — Tűz van!!! Százan sikongták százféle rémülettel: — Vészkijárathoz!!! Tűz van!!! Menekülni!!! Mint elektromos hullámok száguldtak végig az idegeken a szavak, fel a meggyulladt fejekbe, s vérbemárton sikolyokká görbülten hajoltak elő a szájakon: — Tűz van!!! Segítség!!! A következő pillanatban egymást tiporták az emberek a szűk kijárók előtt. Az asszonyok segítségért sikongtak, és a hajukat tépték. S amikor egy rendőrtisztviselő, hogy csöndet teremthessen, s néhány szóval megnyugtassa a közönséget, a levegőbe lőtt — a zenekarból felordították : — Felrobbant. . . A vasfüggöny őrült iramban lezúdult. A zenészek a drága hangszerekkel vágtak utat maguknak az egymás tyúkszemeire tipró lakkcipős és frakkos urak tömegében, s voltak akik ökölre mentek az asszonyokkal. Az ajtókon senki sem tudott kijutni. A tömeg, mint valami sikátorba szorult forgószél, keringett a kijárók előtt, felismerhetetlen húsronccsá tiporva magát. Csákányokkal berontó tűzoltók a tömegbe vízsugarakat engedtek, mire vad, levegőt gyújtó sikoltás rázta meg az épületet, s a tömeg riadtan, kidagadt szemekkel visszaözönlött a kijáróktól abban a hitben, hogy már a folyosók is lángban állnak. Valaki őrjöngve kúszott a legmagasabb csilláron, s onnan lóbálta magát gorillásan rikoltva. — Hurrá! Ég a víziborjú nyelve!!! Az emberek tízesével kúsztak, mint élő folyondárok az oszlopokon, lámpákon és falakon — élükön a rendőrtiszttel, aki most már maga is elhitte, hogy a tűz menthetetlenül berácsozta őket. Ebben a pillanatban a csillárokon lóbálódzó, felkócozott, félig mezítelenre vetkőzött férfi éles sikoltással fejjel zuhant a kőkockákra, magával rántva a hatalmas csillárt is, mely mint valami kivilágított ejtőernyő, hullott alá irtózatos gipszstukatúra-zi vatarban. Most már patakokban folyt a vér, s a frakkosok, mint a sikamlós hóban megcsuszamló lovak, rohantak fejvesztetten a vértócsákban. Bevérezték egymás mellét, leszaggatták egymás tükörsima frakkszárnyát. * Kint az utcákon ezalatt a rendőrség elzárta az egész negyedet, mivel híre futott, hogy az Operát levegőbe röpítették a forradalmárok. A hadvezetőség gépfegyveres osztagokat rendelt ki az utcasarokra, mire az egész külváros, mint a népvándorlás — özönleni kezdett a belváros felé. A cirkáló kerékpáros s nem kerékpáros spiclik jelentették a főkapitányságon, hogy a munkások közelednek a centrumba. A hadtestparancsnokság értesítette a minisztertanácsot, hogy a felkelők a belső vonalnak tartanak. A minisztertanács elrendelte az ostromállapotot. A szatócsok és vénasszonyok között híre ment, hogy a császár visszaérkezett, s ennek örömére azonnal duplájára emelték az árakat. A külvárosokban két háziurat s három péket meglincseltek. A páncél automobilok gépfegyverezni kezdték a bámészkodó tömeget, s tizenhat apró gyerek, negyvenhárom asszony s kilenc férfi maradt a vérpatakos utcaköveken. Futótűzként terjedt a hír a gyárnegyedekben. Este tíz órakor leállt minden. Az elektromos művek is. A város fölé, s nem különben az Opera nagy nézőtermében viaskodó utolsó húscafatokra karmolt frakkosokra, s a már nem viaskodó hullák dombjaira szuroksötétség borult. A két együgyű teremtés, kik lélegzetfojtva még mindig ott ültek, egymás kezét s a páholyjegyet szorongatva a plüsskorlát mögött, megtörölték homlokuk verejtékét, s mivel úgy gondolták, hogy az előadás véget ért, megtapsolták a szereplőket, és az üres, sötét folyosókon s az éjsötét utcákon szépen hazabandukoltak. Hazaérve mély csalódással hajtották álomra fejüket, s elhatározták, hogy többet sohasem mennek operába. A két együgyű lélek s az egész város fölé mint hatalmas zöld sárkány emelkedett a szél vitorlája és a hold. 29