Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - Vadas József: Szántó Piroska legendái

Kalapos Panni (1976) rában. Csakhogy az ő festészete nem a mikrokozmoszt és nem a makrokozmoszt örökíti meg; nem sejtek és nem csillagok ihletik képeit. A legközönségesebb dolgokban, virágokban, vagy hogy egyik újabb sorozatára utaljak, a lepkékben — a szárnyak szerkezetében — fedezi fel azt az egyetemes rendező elvet, amelyet a mikroszkóp és a távcső tett szemünk számára is érzékelhetővé. Ihletének legendaalkotó természetét példázza a Szerelmesek című sorozat. Részben olajfestményeken, részben csurgatott eljárással készített grafikákon ölelkező csontvázakat látunk, hirdetve: az életben jelen van az elmúlás, a szerelem mégis legyőzi a halált. Ez a magyarázat persze túlontúl egyszerűsítő; nem érzékelteti — két rövid mondat nem is érzékeltetheti — Szántó Piroska képeinek szenvedélyét, az arany, ezüst és fekete színek kijózanító poklát. Tökéletlen műleírások helyett ezért inkább a tanulságokat sorolom. Mert mint minden igaz művészet, a Szántó Piroskáé is megfontolandó igazságokkal szolgál. Legendákat olvasunk ki műveiből? Igen, csakhogy ezeknek a hihetetlennek tetsző ábrázolásoknak mindig megvan a valóságalapjuk. A Szerelmeseket például egy Szentendrén feltárt sír látványa ihlette. Archaikus elemek vannak Szántó Piroska festményeiben ? Igen; nem is titkolja: az antik kultúrához éppúgy vonzódik, mint a népi képzelet remekműveihez. Szántó Piroska nem akar szakítani a múlttal — ő folytatni akarja a múltat. Hiszen a jelen, mihelyt kimondjuk, máris történelem. A tovább örökíthető legendában viszont még a jövőről is beszélni lehet.