Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Kassák Lajos — önmagáról II.

Pest — Párizsból jövet Mikor már nem állta a nélkülözést, a párizsi osztrák-magyar követségtől kért és kapott hazafelé szóló jegyet. Faképnél hagyta vándorlásainak sorstársát, Szittyát, így búcsúzva tőle: „Ha egyszer Pestre jössz, látogass meg, ha nekem akkor már jól megy a dolgom, veszek neked bádognadrágot, hogy ki ne rojtolódjanak a lábszáraid, és olyan cipőt csináltatok neked, aminek a kérgeit egész napi Járással sem tudod elcsámpásítani." Egyedül terpeszkedett a párizsi vonat fülkéjében, de mint egy póruljárt mesehőst, egyre lejjebb fokozták Németországon átutaztában, végül már marhavagonban döcögött, napokon át, a magyar határ felé. De még akkor is egymagában. Mígnem az egyik magyar állomáson egy viharvert némbert tuszkoltak be mellé. Vidékről zsuppolták haza, a fővárosba. Kassák, aki maga is el rongyosodott vándorlásai alatt, gőgös tartózkodással fogadta eleinte útitársa szíves kínálgatását. „A nyitott táskát odanyújtotta elém, mint valami gonosz, láthatatlan kísértetek, úgy jöttek elő belőle a megavasodott szagok. Oda se tekintettem a beszélőre. Egész közel ültem a vagon falához, a vastag, durva deszkákat bámultam. Mindenféle trágár, különös írásokkal voltak telefirkálva. A nő nevetett, s ezek a hangok úgy érkeztek el hozzám, mintha a zakatoló vonatkerekek közül csikorognának föl, s aztán átfúrták a deszkákat, s mint lassú, vörös testű giliszták tekerőztek felém. — Egyél, kisöcsém! Aki így néz ki s ebben a vagonban utazik, az már a lelki üdvösségéről is lemondhat. Az ilyeneket, mint mi vagyunk, semmi különösebb nem érheti már ezen, sem a másvilágon." Kassák, a modern és még modernebb lírai irányzatok híve és meghonosítója, önéletrajzi regényében a realizmus klasszikusaival versenyezve jeleníti meg marhavagonuk bevonuláását a Keleti pályaudvarra. „A mozdony fütyült, bedohogott a füstös üvegbúra alá, de a mi kocsink, ami a sor végén volt, kint maradt a szabad ég alatt. Nem voltunk rabok, nem lakatolták ránk az ajtót, odaléptem, és lendülettel oldalt csaptam. Lépcső nem volt alattunk, hiszen ezekbe a kocsikba hídlással szokták föl- és levezetni az állatokat. Leugrottam, útitársam utánam dobta a batyumat. — No, most segíts, hogy én is földet érhessek — mondta, s a szája kaján nevetéssel egész a füléig húzódott. — Segíts a hölgynek, megérdemli szegényke. Ott guggolt előttem a magas ajtónyílásban, szoknyája fölhúzódott, vékony lábszárain harmónikásan összeráncolódtak a harisnyák. Két karomat előrenyújtottam, karmaival belemkapaszkodott. Nyekkenve zuhant le mellém nehéz súlyával." A pályaudvari sokadalomban aztán előre fúrta magát, nehogy páros csodabogarakként bámulják meg őket az asszonnyal. Első benyomása az volt a Baross térről, hogy pontosan ugyanolyan, mint volt, s minden részlete ismerős. „Villamosok csillingeltek a téren, konflisok döcögtek, autók tülköltek és visítottak, mint a megriadt csorda. Semmi sem változott azóta, hogy el voltam a várostól. És semmit sem fe-Irodalmi városképek Vargha Balázs Az iró Bécsben, a 20-as években Kassák Lajos 22