Budapest, 1976. (14. évfolyam)
7. szám július - Vargha Balázs: Kassák Lajos — önmagáról II.
önmagáról II. lejtettem el. Ismerem a házakat, az árusokat a kapualjakban, a váltóállító embereket a vasrudakkal a lelógó karjaikban." Mikor aztán, anyját keresve, kiérkezett Angyalföldre — belenyillalt ennek a városnak gyászos kisszerűsége. „Milyen kevés itt az ember, és milyen csönd van. Onnan kintről egészen másképp emlékeztem a városra. Párizs nagy, zegzugos terület, tele házakkal, emberekkel, élettel. Most úgy éreztem. Pest Párizs egyik utcájában is elférne. Kicsiny, piszkos, gyarlón cicomás tákolmány. Egy gyerekkori kép jutott eszembe. Láttam, hogy a Kollegner fűszeres fia kis építőkockákkal játszott, házakat, templomokat, egy egész várost épített föl belőlük. ... Régen hazulról úgy vágyódtam Pestre, mint valami világcsodába, s most, Párizs után, meg törpült, összezsugorodott előttem." Csupa csalódás és öncsalás. A kisvárosból megállított Pest éppúgy fantom, mint a párizsi hányódások után építőkocka-várossá zsugorodott Pest. Az angyalföldi Hétházhoz érkezve még mindig ez a jogös-jogtalan összehasonlítás háborgatja. „Az otromba, sárga épület majdnem idegenül állt előttem. Talán ezer ablaka is van ennek az épületnek, az ablakok mögött kicsiny, sötét szobácskák, ahol sötét, szegény emberek élnek. Párizsban hideg, komisz lyukban laktam, de mégis most úgy emlékeztem vissza, hogy szálloda volt az és két szoba. Csigalépcsőkön kellett fölmenni, s egy nagy ablakra is emlékeztem a tetőn, amin át a csillagos égre lehetett follátni." Furcsa játéka az emlékezetnek. Végülis az égbolt az otthontalannak tárul fel legszebben. A Liget pad járól/el nézve minden csupa csillag. A Vurstli Mikor Párizsból érkezve, anyja lakását kereste a Hétházban, az egyik konyha nyitott ajtajából citeraszó hallatszott. Ingujjra vetkőzött ember játszott odabent. „Vidám ligeti dalt pengetett a drótokon, a hangok cincogón és nyávogón kiszöktek a lakásból, és ott röpködtek az udvar levegőjében, mint a széllel kergetett színes papírszalagocskák." ime, itt is testet öltenek a hangok, mint a marhavagonban a rémes némber kedveskedő szavai. S megint párizsi emlékek lebbennek elő a színes citerahangokból. „Vagy talán nem is papírszalagok voltak. Párizsban a boulevard-on állt egy halkereskedés, és annak az üvegteknőjében sárga, kék, vörös és aranyozott villamoshalacskák úszkáltak. Lehet, hogy a citera hangjai nem is papírszalagok, hanem villamoshalacskák, ideúsztak Párizsból, s most élnek és ragyognak ebben a homályos udvarban. Az ember valószínűleg semmit sem tudott a csodáról, pengette tovább a húrokat, s a nehéz, izzadt kezeit meg-megtörülgette a nadrágszárában." A ligeti dal meg a boulevard olcsó, tarka látványossága együtt már elárulják az ifjú Kassák vonzódását a nagyváros legtriviálisabb népszórakoztatási formái iránt. Gyermekkori élmények indították ezt el, vándormutatványosok idétlen, hátborzongató figurái. Plasztikon című korai szonettjében (rja le gyermeki ámulatát: Istenem csak viasz! s ó be rémes: Halott szüzek, hősök fagyott vére. Drótra fűzve szakadt, régi gúnya, S nini, — ott egy néger, mintha élne. A bal sarokban szélmalom forog. Alatta Néró, néhány torztükör, bádoghalakra villamos horog. Van itt hadvezér, költő, cukros-bácsi S végül a sátor hízott csillaga, Kinek — ha tetszik — a gyomrába látni. A párizsi halkereskedő elektromos kirakata, de talán még a tehervagonból kiemelintett útitárs ijesztő és szánalmas látványa is kísértette ebben a panoptikum versben. Meg kellett aztán ismernie a látványosságok túlsó oldalát. A Liget bámész népét bebóvlizó csepűrágók maguk is áldozatai voltak a nagy zsonglőröknek, a pénzügyi hatalmasságoknak, akiknek a munkanélküliség is csak egyik trükkjük, s nem is roszszul jövedelmező. Milyenek a Vurstli nagyhangú, dörzsölt mutatványosai a szerepükön kívül, civilben? Sokat elmond erről Angyalföld című regényében. Az égimeszelő, a „hosszú ember," aki saját irdatlan hosszúságát krajcárokért bocsátja áruba az év enyhe és meleg hónapjaiban, majd télen úgy gubbaszkodik, mint egy dércsípett nagy fekete légy — nem hasonlít semmiben az íróhoz. De Károly, a megkéselt és munkát nem lelő fiatalember, akit végül a „hosszú ember" szerez be mutatványos állásba, már Kassák ifjúkori nagy elkeseredését, válsághangulatát cipeli megbénult vállán. Károly először hamiskártyás vállalkozást próbál. Elszántságukat azzal edzik — ő és cimborája —, hogy a Liget előkelőbb, boldogabb tájain nézelődnek. „Kiértek a Köröndre, autók száguldoztak el előttük, és gumikerekű fiákkerek nyargalásztak ki a hűs ligeti útakra. A bronz szoboróriások ragyogtak az ég színeiben, s mögöttük zöld reflexekben világított a tó. A híd korlátjának dűlten megálltak kicsit, csónakok úsztak a vízen, amiket fehér és vörös trikós fiatalemberek vezettek, s a padkákon könnyű ruhás nők ültek selyem és csipke-napernyők alatt. Aki nemcsak nézelődik, hanem figyeli is a dolgokat, beleéli magát a helyzetekbe, az tehetséges ember. Ezt a tehetséget ruházza rá Kassák az éhen tengődő Károlyra. „Károly mindent látott, mindent megfigyelt, s a szemein át minden megérintette az 6 fölizgatott gondolatait és érzéseit. Úgy látta, hogy minden elérhetetlen távolságban van tőle, s mégis úgy érezte, hogy minden ezen a világon, az emberek, a fák, a felhők mögül kikacsintó ég, a víz alatt játszó halak, a kenyérmorzsák, amik a hídról lehullanak, mindezek az ő személyes ellenségei." A hamiskártyások ligeti közjátéka után a Vurstliban köt ki Károly. Az író azt is leírja, amit Károly mint kikiáltó lát, de azt is, amit ő figyelhetett meg egy ilyen ordító, hadonászó alak gesztusaiban. „A tarka színek égnek a hőségben, s az emberek arca is fénylik, akárha könnyű, híg lakkal lenne bevonva. A fiatal gyári munkások csoportjai s félig paraszti ruhákat viselő vidéki legények és lányok hancúroztak a térségben, a bódék mögött, a szemetes utcácskákban, s megállnak, bámészkodnak, heccelődőn kiabálnak és nevetgélnek összevissza. Kis pénzek csörögnek a zsebeikben, s a szemeik kitágulnak minden bolondság előtt, csodát látnak mindenben, és ezek a látomások megölik bennük az egész napi munka fáradalmait." Ezeket a zsebben zörgő kis pénzeket kellett Károlynak is előcsalogatni, versengve a többi kikiáltóval, rutinosabbakkal, pergőbb nyelvűekkel. „A bódék elé kiállnak a csalogató reklámemberek s úgy vonzzák magukhoz ezt a tömeget, mint valami megédesített légyfogók a zümmögő fekete legyeket. Ordítoznak és eltorzítják az ábrázatukat s örülnek, ha odaállnak gúnyolódni velük, ha vihorásznak a mókáikon, mert tudják, akit megnevettetnek, az már egész közel van ahhoz, hogy odalépjen a pénztárhoz és jegyet váltson a bódé csodáihoz." Károly luciferi maszkba bújva csalogatja a nézőket, egy elektromos csodanő — egykori rikkancstársa — tüzetesebb megtekintésére. S milyen vérbeli mutatványos szöveggel ! „— Bent szét lesz szedve a hölgy és meg lesz mutatva, hogyan lett öngyilkos kilenc esztendős korában és azt is megmutatjuk Önöknek külön-külön, milyen csodája az a természetnek, hogy ő még ma is él, csak éppen nem lélegzik, szivét nem gyötri a szerelem, és egyáltalán nem olyan ő, mint amilyenek mi vagyunk, egyszerű, halandó emberek. Gépezet ő vagy szerkezet! S ott bent csekély tíz fillér beléptidíj mellett mindenki nyomhat rajta egyet. Nem kell félni, uraim és hölgyeim, nem harap ő, mert nem élő, és nem dűl el, ha megérintik, mert ő nem halott." S a kislány a szövegre gépiesen mozdult, forgott szalmasárga haja koszorúba csavarva, a szemei alá kék karikák voltak festve s vörös festékkel meghosszabbított szája majdnem a füléig ért. Kurta, vörös szoknyácska volt rajta s fekete klottzubbony." A pergőnyelvű Lucifer és az elektromos nő, mikor vége a munkának, holtfáradtan virraszt éjszaka egy farakáson ülve, mint egyszerű kültelki szerelmespár. „Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, sasebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben." A vurstli-fejezet befejezése az Angyalföld-ben túl általánosnak, szentencia-szerűnek hangzik, mégis éppen ide való. A két szegény alkalmazott, akik nappal úgy érzik, hogy „csípős kibontott ostorok csapkodnak a levegőben", munkára hajszolva őket — most álarc nélkül pihenhet, hol veszekedve, hol arról ábrándozva, milyen lenne a gyerekük. Ha lehetne. 23