Budapest, 1976. (14. évfolyam)
7. szám július - Egykori olimpikonok emlékeznek
Dr. Bárány István Bárány István dr. a magyar úszósport egyik legjelentősebb alakja. Nincs is rajta kívül más a magyar vízisportban, aki oly hosszú ideig élen tudott volna maradni, mint ő. Rendszeresen megnyerte a 100—200 m-es gyorsúszásban a magyar bajnokságot, több ízben az Európa-bajnokságot is, de olimpiai játékokon nem sikerült győznie. Pedig 1932-ben Los Angelesben elsőszámú favoritunk volt. Erről beszélgetünk Bárány István Attila utcai lakásán. — Valóban — mondja —, Los Angelesben engem kiáltottak ki az olimpiai bajnokság esélyesének a 100 méteres gyorsúszásban, de már a középdöntőben kiestem. Egy alig tizenöt éves japán fiú győzött le: Miyazaki. Ma már tudjuk, hogy az úszásban éppen kamaszkorában képes az ember a legnagyobb teljesítményre, de akkor ez meglepetés volt. Egyszerűen nem tudtuk, mit csinálnak a világ más tájain az úszók, nem ismertük edzési módszerüket. Mondták, hogy a japánok betörhetnek, de senki sem gondolta komolyan, még az amerikaiak sem. A dolgok ismeretében legfeljebb a harmadik helyre lehettem volna esélyes, de hogy már a középdöntőből nem jutottam tovább, annak az volt az oka, hogy eltaktikáztam a versenyt. 59,4-et úsztam. Idehaza már az olimpiát követő versenyen egy másodperccel jobb idő is könynyedén ment. Ha jómagam olimpiai bajnokságot nem szerezhettem is, Berlinben, 1936-ban a célbíróság tagjaként elsőnek adhattam hírt Csík Feri győzelméről. — Azóta nem járt olimpián? — De igen, Münchenben, de már csak mint vendég. Kint élő barátaim hívtak meg. — Ön először 1924-ben versenyzett olimpiai játékokon Párizsban, azóta több mint ötven év telt el. Miben látja a különbséget? — Nem is annyira az eredményekben; az olimpiák atmoszférája, szelleme változott meg. Lehet, hogy ez is természetes következmény, csakhogy én ezt már nem tudom követni. Párizsban még szinte egymás közt voltunk az úszóstadionban. A párizsi döntőnek alig volt ezer nézője. Münchenben az olimpiai játékokból már nagyüzem lett; rengeteg résztvevővel, nézővel, jegyüzérrel, szervezéssel és szervezetlenséggel, egyszóval mindennel, ami ezzel jár. Egykori dicsőségem színhelyén, Amszterdamban, annakidején Vilma királynő meg sem jelent a versenyeken, csak a férje, Henrik herceg jött el. A lakosság meg jószerivel imádkozott értünk, bűnösökért, akik csaknem pucéran állunk ki az emberek szeme elé. Es ez nem a múlt században történt, hanem 1928-ban. Ami pedig az eredményeket illeti. . . Nekem a kezdet nem volt nehéz, apám az egri uszoda igazgatója volt. 1920 óta versenyeztem, négy évvel később új magyar rekordot állítottam fel a 100 méteres gyorsúszásban, és 1926 augusztusában Európabajnokságot nyertem 1,01-gyei. Hogy ma már a nők is jobb időt úsznak? Hadd mondjak el erre valamit. Az Európa-bajnokság után hat héttel Párizsban versenyeztem, onnan indultam életem első repülőútjára, Bécsbe. A gépen negyedmagammal tartózkodtam, de Salzburgtól már csak ketten maradtunk a pilótával. Reggel öttől, délután négyig tettük meg az utat Párizstól Bécsig. Ez akkor jó teljesítmény volt. Lindberg csak 1927-ben repülte át az Óceánt. A rekordokat feljegyzik, aztán elfelejtik. Ez így van rendjén. Nem szabad megállni egyetlen percre sem. Folytatni kell a küzdelmet. — Ön szerint meddig fokozható az ember teljesítőképessége az úszósportban? — Erre nem tudok válaszolni, de azt hiszem, még sok tartalék van az emberben. — Ha nem tévedek, az amszterdami olimpia áll legközelebb a szívéhez? — Inkább azt mondanám, számomra az volt a legizgalmasabb. Ott ismeretlen voltam, teljesen esélytelen. S úgy adódott, hogy 80 méternél még én voltam az élen, csak akkor ért be Johnny Weissmüller, aki győzött is. En lettem a második. Európában elsőként úsztam 59,8-at, tehát egy percen belüli időt. — Párizsba hogyan jutott ki? — Mondhatni, a focisták jóvoltából. Ugyanis a világbajnoki selejtezőben váratlan vereséget szenvedtünk az egyiptomi csapattól, s labdarúgóink nem juthattak tovább. Az MLSZ egy rokonszenves gesztussal átadta a pénzt a Magyar Úszó Szövetségnek, hogy küldjenek ki engem Párizsba, ta-Siklós Peter felvételei nulni. Az 1924-es olimpia számomra valóban csak ez lehetett: tanulmányút. Még 1928-ban is csak hatan jutottunk ki Amszterdamba. A Los Angeles-i kiküldetésünk nagy erőfeszítések eredménye volt. A miniszterelnök kijelentette, hogy nem tud valutát biztosítani számunkra, azt azonban engedélyezték, hogy gyűjtést indítsunk. Ennek egy része volt az is, hogy az olimpiai játékok évében meghívtak bennünket, úszókat az USA-ba egy versenysorozatra. Az amerikaiak fizették az útiköltséget és teljes ellátásunkat, sőt a megtakarított napidíjak összegéből, továbbá az ottani magyaroktól összegyűlt annyi, hogy futotta 60 főnyi csapatunk vasúti és hajóköltségére. — A Los Angeles-i olimpia óta nem versenyez többé? — Nem, de 1947-ben mint amatőr edző, jobb időt úsztam a svájci rekordnál, s ha aktív versenyzőként többé már nem, de oktatóként, szervezőként, újságíróként hűséges maradtam a vízhez. — Tudomásom szerint a két háború között a Városházán dolgozott?! — Valóban, ott voltam tisztviselő, s ezzel párhuzamosan 1930-tól a Pesti Napló sportrovatának munkatársa, utóbb meg az Úszósport című lapocskát szerkesztettem, sőt nyugdíjas újságíróként ma is szerkesztem a Sport és Tudomány-t. Dolgozom a készülő nagy akadémiai lexikonnak, s amire utólag büszke vagyok, ha akkor csak azért csináltam is, hogy valami elfoglaltságom legyen: 1954-ben megszerveztem az általános iskolások úszóoktatását. -—Ön 1957—58-ban az Úszó Szövetség főtitkára volt. Miért mondott le tisztéről? — Csak átmenetileg vállaltam; úszni, úszómestereket oktatni jobban tudok, így hát azt csinálom. — Még ma is úszik? — Már csak a Balatonban. Az idén megtanítom úszni a kislányomat is, aki most nyolc esztendős. A második házasságomból született. — És még nem tud úszni? — Restellem, de nem mutatkozik valami nagy tehetségnek. Csak nem szabad belenyugodni, hogy valaki ne tudjon megtanulni úszni. Ez volt az elvem mindig, és emellett kitartok ma is. Csapó György 21