Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - Egykori olimpikonok emlékeznek

Egykori olimpikonok emlékeznek ilek Ilona Elek Ilona tágas, kellemes otthonában fogad. Nyomban a tárgyra térek, mert erre terel egész lényével, udvariasan, de határozottan. Mire a Traubisodát kitölti, már „páston" vagyunk: én egy kényelmes fotelben terpeszkedem, ő egy alacsony zsámolyfélén, sportosan, és várja a kérdéseimet. — Ha jól emlékszem, két olimpiai aranyat hozott haza. .. — Igen, az elsőt Berlinből, 1936-ban, a másodikat Londonból, 1948-ban. — Tizenkét év kihagyásával? Közben nem versenyzett? — Nem tartottak olimpiai játékokat. A világ mással volt elfoglalva, s nekem is megvolt a magam baja... A háború után is kihagytunk két világbajnokságot, már útrakészen álltunk, amikor lefújták a kiutazásunkat, pedig ott várt rám egy-egy aranyérem. De hát nem volt szerencsém ! — Mi lett volna, ha az is van...?! — Tudom, mulatságosan hangzik ez a ,,nem volt szerencsém", öt világbajnoki győzelem, két olimpiai bajnokság után, de 1952-ben, Helsinkiben szerezhettem volna még egy olimpiai aranyat. Ott holtversenyben egy tus különbséggel végeztem az olasz Irene Camber mögött, aki ma is kedves jóbarátom, igazán nem ő tehet róla, hogy elütöttek a győzelemtől. Pontosabban: egyetlenegy ember úgy látta, hogy Irene tőre elért, senki más a négy versenybíró közül, de az az egy volt az elnök... — Berlinben ki volt a legerősebb ellenfele? — Helene Mayer, aki az USA-ban élt, mert származása miatt hazájában akkor már nem versenyezhetett, de az olimpiára hazahívták. Erre vonatkozólag volt valami rendeletük, hogy akikre éppen szükségük van, azok átmenetileg „árjának" számítsanak, „kampf-arischnak", ahogy akkor mondták. Helene a világ egyik legjobb tőrözője volt, abszolút favorit. Nagydarab lány, 184 centi magas. Mi mást tehettem, kihasználtam a mozgékonyságomat. Sikerült. — Mit tart a legfontosabb versenyzési szabálynak? — Saját harcmodoromat kell rákényszeríteni az ellenfélre. Nem szabad megengedni, hogy a másik szabja meg a stílust... Alapszabály, mégis sokan figyelmen kívül hagyják. — Szokott még tőrözni? — Ó, én már nyugdíjas vagyok, a versenyzést régen abbahagytam. — Csak úgy testedzésből, torna gyanánt?! — É.n sohasem a vívás, hanem a küzdelem szépségét élveztem. A versenyt szerettem. Az iskolát, a gyakorlást elvégeztem, ha kellett, de cél nélkül igazán jól vívni nem tudtam. Ha nem volt tét, gyenge vívó is legyőzhetett, egyszerűen nem ment. Minek? — Ezek szerint nem nyomasztotta a felelősség érzése, amivel mondjuk egy olimpiai döntő jár. — Ellenkezőleg. Minél nagyobb volt a tét, annál jobban „haraptam rá". A felelősség nem nyomasztott, hanem előre lendített. Fegyelmezett versenyző voltam, győzni akartam, eszerint cselekedtem. A kívülálló azt hihette, pléhpofa vagyok. Hogy mi van belül az emberben, az csak rám tartozik, nemde? — Tehát a mindenáron való győzni akarás hajtotta...? — Nem, nem. Ezt nem mondtam. Győzni csak tisztességesen szabad. Csak ez adja meg az embernek a győzelem jó érzését. A vívás nem vérre megy — sport. Mondok egy példát. A londoni döntőben Karen Lachmann, nagyon drága barátnőm volt az ellenfelem, nekem már csak egy tus hiányzott a győzelemhez. Jól ment a vívás. Újrakezdés után nyomban találatot értem el. A magyarok a tribünön már felkiáltottak, ünnepeltek, de a versenybírák nem adták meg. Nem is bántam. Egy olyan hallatlanul fair versenyzővel szemben, mint Karen, tiszta tussal akartam győzni. így is történt... A következő összecsapásunkban már vitathatatlan volt a találatom. — Most másodízben mondja egykori ellenfeleiről: „drága barátnőm". — Mert így igaz. A legtöbbjükkel igen jó barátságban voltam és vagyok ma is. — Nem akadt külföldi ellenfelei közül egy sem, akivel személyes konfliktusba keveredett volna? — Nem. A verseny, a küzdelem összehozza az ellenfeleket. Általában nem a versenyzők rontják el a versenyeket, ha elrontják, hanem a sokféle mögöttes érdek. A sport körül annyi minden van manapság a világban. — Könnyebb vagy nehezebb a versenyzés, mint azelőtt? — Könnyebb is, nehezebb is. Szemlélet kérdése. Több a támogatás, nagyobb a követelmény. — Mit ért támogatáson? — Mondjuk, tutujgatást. A vívás küzdősport, itt a legjobb szándékkal sem szabad a versenyzőket kényeztetni, mert elpuhulnak. Egészségesnek tartom azt, ha az ember nem a sportból él, tehát szakmája, foglalkozása van. Annak idején erre törekedtem én is, mások is a neves sportemberek közül. — Mit tart a legszebb sportolói erénynek? — A pontosságot, az igazmondást és a kötelességtudatot. Ezek elemi követelmények. — Nem kíván sokat? — Mondom, ezek elemi követelmények! Pontatlan, kötelességüket elhanyagoló, nem egyenes emberekkel érintkezni sem lehet. Képtelen vagyok rá. — Mi vonzotta a víváshoz? — A verseny. — És most, hogy nem versenyez. ..? — Benne élek a sportban. Tagja vagyok a Vívószövetség elnökségének, bíráskodom nemzetközi versenyeken is, kísérem a magyar női tőrcsapatot, ha szükséges, hasznosítom nyelvtudásomat. — Hány nyelven beszél? — Olaszul, németül csaknem anyanyelvi fokon, de angolul, franciául is folyékonyan. — Egyébként háziasszony? — Nagyjából. Nyugdíjas dolgozó, valóságos feleség, táncdal- és sanzonkomponista. Igen, némelyik szerzeményemnek szerény sikere is volt. Egyízben a táncdalfesztivál döntőjébe is eljutottam, de aranyérmet ott nem kaptam. — Zeneszerzőnek készült? — Zongoraszakra jártam a Zeneakadémián, de a csuklóm nem bírta a megterhelést. Választanom kellett a tőr és a zongora között: a könnyebbet választottam. — A tőr a könnyebb? — Amit szívesen csinál az ember, az nem nehéz. — Mikor volt utoljára olimpiai játékokon? — Münchenben az OTSH vendégeként, de azt ne kérdezze, milyen volt. Úgy kellett kiharcolnom, hogy bejussak a vívóterembe, mert éppen oda nem kaptam jegyet. Nos, én küzdő természet vagyok, de az efféle harc nem kenyerem... Meg aztán, ha az ember ott van a helyszínen, akkor mást nem lát, mert egész nap a vívóteremben ül. — Szívesen kimenne Montrealba? — őszintén mondom: nem. Montrealban már jártam, a város nem vonz, a versenyeket meg jobban követhetem a televízió képernyőjén, mintha ott lennék.