Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - Egykori olimpikonok emlékeznek

Egykori olimpikonok emlékeznek A Harangi-trafik Harangi Imre (Siklós Péter felvétele) Atrafik olyan, mint a többi. Telefon is van, meg szivardobozok. Mégis más: közel áll hozzánk. A pultnál álló egykori olimpiai bajnok. Harangi Imre miatt. Mert a küzdő ember rokonunk. És a jelképek hozzánk tartoznak. Jólesik erőt meríteni azoknak a példájából, akik a látható szorítóban küzdenek. Ezért magasodott jelképpé Harangi Imre is. A küzdés jelképévé. Éppen negyven éve, Berlinben. Csák, Csík, Elek, Kabos, a kardcsapat, a vízipólózok, Zombori, Kárpáti, Lőrincz . .. már megvolt a kilenc aranyérem, s a záróünnepély előtti napon lépett szorítóba Harangi Imre. A könnyűsúlyúaktól mindenki érdekes mérkőzést vár. Hatvanegy kilóval fürgén lehet mozogni, de már ütni is. Mit érzett a döntőben? „Az már talán nem is volt olyan nehéz, hanem ami előtte volt. Idáig eljutni!" Szebb mozgású és testalkatú sportolót nem ismertem. Mert én még láttam huszonhárom évesen az arányos testet, a villámgyors beugrásokat. Most hatvanhárom éves. Homloka körül a régi csaták nyoma, arcát még nem pókhálózza az öregség, de a szemüveg mögött emlékező a tekintet. Ülünk a trafikban, elnehezült testtel, a dohányszagban. Képzeletben mind a ketten a tornatermek jellegzetes izzadságszagát érezzük, a feszülő tüdők zihálva fújják az ugrókötelekkel fölvert port. ,,Amikor megszólalt a gong, nem gondoltam én semmire, csak arra: győzni akarok. Meg akarom mutatni." Valóban? Az agyban talán nem álltak össze, nem jelentek meg az emlékképek, de az izmokban ott volt az elszántság, az ökölben a megalázások, a lemondások súlya. „A Ferenc téren futballoztunk, vékony kis fiú voltam, mindig megruháztak a többiek. Egyszer aztán megelégeltem. Tizennégy éves koromban elementem a MÁVAG-ba, Csányi Jánoshoz. Mert a sportágak között kialakult a hierarchia. Bokszolni a prolik közt is a legprolibbak mentek." Egy svájci, egy német és a dán Kops legyőzése után jött a döntő mérkőzés. Bekötött fejjel, mert Kops fejelt, csúnyán fölrepedt a szemöldöke. Steve Klauss megtévesztésül az egész homlokát leragasztotta. ,,1928-tól motorszerelő tanoncként a Szentkirályi utcában dolgoztam. Ebédszünetben futva szaladtam le a dunai ingyenuszodához. Futás közben ettem meg a kenyeret. Úsztam egyet, aztán futva vissza a műhelybe. Számomra ez is testedzés volt, felkészülés." Sokat tudó fiú volt az ellenfél: az észt Sztepulov. Az első menet első perce ismerkedés. Nem sokat — mindent tud Sztepulov. látszatát is el akarom kerülni a dicsekvésnek. Vagy hogy: mit tudják ezek a mai fiatalok! De 1931-től kezdve reggel fél hatkor indultam el kerékpárral, a Mester utcától Mátyásföldig kerekeztem a munkahelyemre. Délután öt körül értem haza. Utána az edzés nekem már csak játék, felüdülés volt." Reggel fél hatkor kerékpárral. Minden reggel, a háromszoros ifjúsági bajnok, a hatszoros országos bajnok, s bizony, az olimpiai bajnok is. A pedálozás, a futás az ingyenuszodába, a fáramászás — az első edző, Csányi János mászatta tanítványait a Népliget fáira —, a szerelőcsarnokban megemelt motorok kilói mind ott az izmokban, nem fáradt, lehúzó erőként, hanem acélrugóként. A lélekben is. „Mándi Imrével, a Fradi versenyzőjével sokszor kerültem össze. Magasabb volt nálam, hosszú karjai ellen csak a közelharc segített. Megtanultam, az akciót nekem kell elkezdeni, de befejezni is." Ez már túlmutat a szorító kötelein. Politikusok, hadvezérek, tudósok, közgazdászok, üzletemberek, bányamérnökök, szerelmesek, tanuljatok! Az akciót be is kell fejezni. „Nagyon egyenlők voltunk. Talán Sztepulov egy kicsivel magasabb. Itt csak az segített, ha állandóan én kezdeményezek. Ahogy mondani szokás: mindent bele." A közönség tombolása már csak messzi vízesés, Adler Zsigmond tanácsai is kiestek a tudatából, csak a zihálás maradt, meg egy lefordíthatatlan, magyarrá vált szó: virtus. „Az utolsó menetben megint erősen véreztem. Féltem, leléptet a bíró, de úgy látszik, méltányolta, hogy fölényben vagyok. A magyar sportküldöttség minden tagja ott biztatott. Ekkor hallottam meg hangjukat." Aztán az ünneplés hangzavara. Sikerült. Mint egy szürrealista festmény a lámpák alatt: vérző arc, magasba emelt kesztyű. A tizedik aranyérem. „Megmutattam." Megmutatott, sőt, talán megengedhető a többesszám, megmutattunk valamit. Mert furcsa olimpia volt az az 1936-os berlini. Még békéről, megértésről szónokoltak, a zászlóerdők, a felvonulások még eltakarták a fasiszta börtönöket, de sűrűsödött a levegő. Barcelonában megrendezték a munkás-olimpiát. A résztvevő német munkássportolók vére rövidesen már az Ebrót festi. Aztán . . . Hiszen tudjuk. De most még örömünnep: a hitleri Németország gyűjtötte össze a legtöbb érmet, megelőzve az USA-t. Hogy a harmadik helyet egy ilyen kicsi ország „gyanús eredetű" népének sportolói vívták ki, arról hallgatott a náci propaganda. Mert hátha sokan arra gondolnának, hogy egyebütt is vannak értékek, másmilyenek is. Hogy nem sokaság, hanem a lélek ... „Ez olyan volt, mint mikor a kalapot fölteszi az ember." És azután? Az újabb, vasból való szorító: a korszaké, a társadalomé, a háborúé. „Kényszerleszállás közben Alsósztregován úgy megsérültem, hogy azt hittem, vége. Meg mikor hadifogságból hazatértem, senki a hozzátartozók közül, anyám, testvéreim oda, mindent elvitt a bombázás: Csak a menyasszonyomat találtam meg." Ez már újabb küzdelem. Nagyon ismerős. Mi is átéltük. Nem a romokkal, az éhséggel, betegséggel volt igazán nehéz, hanem önmagunkkal. „Aztán tapasztaltam, hogy sok a jó ember. Orvosok, barátok." Mert a szorító körül mindig vannak segítőtársak: Gyarmathy Jenő sebész, Babits Antal professzor, Magassy Péter adjunktus. Félvesével, sőt, egynek a háromnegyed részével is tovább lehet élni. És ott volt a menyasszonyból a feleség hivatását vállaló gondoskodó társ. 1947-től pedig a trafik, mert van társadalom, amelyik nemcsak szorít, hanem támogat is. ..Négy gyermekem van. Három fiú, egy lány." Ülünk a dohányszagban. A falat kétoldalt beborítják, elfödik a régi és az új bajnokok fényképei. Eszembe jut, hogy éppen Alsósztregován történt a nagy, majdnem végzetes zuhanás, amely után mégis fölállt. Éppen Madách szülőfalujában. Úgy látszik, mindenütt jelképek: a falon, a szóban. A vásárlók egymásnak adják a kilincset. Legtöbben ismerősök. Mert a Belvárosnak, az egész Budapestnek ismert jellegzetessége a Münnich Ferenc utcában a Harangi-trafik. Nem a trafik miatt. Jávor Ottó 19