Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: Tárnok utcai házak a Várnegyedben (Hemző Károly felvétele)

Domonkos Endre felvételei nagyobbak a tartalékaink a minőségben: egyszer jól megcsinálni valamit sokkalta olcsóbb, mint összevágni, aztán a hibákon pepecselni. Átgondoltabb szervezés, jobb munka: rajtunk áll, hogy a tervből'valóság legyen. De nyomban a megvalósulást újabb gond követi: az új kórtermekben nekünk kell ápolnunk és gyógyítanunk, az ezer új tanteremben nekünk kell tanítanunk, az új áruházakban nekünk kell kiszolgálnunk, az ezervalahány új autóbuszt nekünk kell vezetnünk... A munkahelyek számottevően szaporodnak, a munkaerő számottevő gyarapodása nélkül! Nem többet kell dolgoznunk, mint eddig, azzal még semmit sem oldunk meg; okos és jó munkával többet kell végeznünk, mint eddig. És szép munkával. Mert azt a nem keveset, amit most építünk — hogy a TV kitűnő urbanisztikai sorozatát idézzem — „unokáink is látni fogják"! Nincs szükség rá, hogy külön társadalmi munkára buzdítsak e helyen. Tudjuk, hogy egy sor létesítmény — parkok, a több mint száz óvoda (és vele a világviszonylatban kimagasló eredmény, hogy az óvodáskorúak 90%-ának hely jut bennük) — nem jött volna létre a városukat szerető emberek önkéntes közreműködése nélkül 1971—75 között. A készség megvan, sok pesti ember fogja ezután is föláldozni estéit, egy-egy szabad szombatját, ha gyermekintézmények építéséről, karbantartásáról, szociális, kulturális és sportlétesítmények megteremtéséről lesz szó. Ahol mégis többet, sokkal többet kell magunktól a jövőben elvárnunk, az igazában nem munka, kevesebb és több is a társadalmi munkánál: állandó törődés. Törődés a környezetünkkel természeti és művi környezetünkkel. Védeni lakóházunk épségét, az utca tisztaságát, a parkok virágait, fáit, valamennyiünk levegőjét és valamennyiünk közhasználatú létesítményeit mindazok kártevésétől, akikben nincs meg — még nincs meg — az a szigorú morál, az az említett urbánus kultúra, amelyet a nagyvárosi jó közérzet, emberhez méltó élet megkövetel. Ne legyünk közönyösek, mindig tartsuk észben: mi vagyunk az óriási többség, mi vagyunk a pesti közvélemény! Azzal kezdtem, azzal is fejezem be: nagy korszakátéljük most Budapestnek. Nagyok a lehetőségeink, tehát nagyok a feladataink. A nehézségek is nagyok, amelyeket elviselnünk, legyőznünk kell. Vállalja ki-ki a maga részét, megéri, most nagyon megéri! Az a várostörténeti napló sem lesz ám érdektelen, amit a mai pesti ember hagyhat az unokáira! Akár megírja, akár csak a kövekben hagyományozza át. Ne csak külföldi ismerőseinknek büszkélkedjünk, és ne csak a Duna panorámájával! Szeressük városunkat, szűkebb hazánkat, mindennapi életünk színterét, szeressük múltját és nem kevésbé a tőlünk függő jövőjét, szeressük tettekkel és gondoskodással! A miénk ez a város, a miénk, fiainké és unokáinké. És az országé. Azám! Sose felejtsük: nem a kétmillió budapestié, hanem a tíz és fél millió magyar fővárosa ez a város. Az ország a lehetőségek elosztása során a népesség-arányosnál most sokkal többet juttatott nekünk. E szerint alakul a felelősségünk is a lehetőségek valóra váltásáért. 11