Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: Tárnok utcai házak a Várnegyedben (Hemző Károly felvétele)

Óbudára, vagy a Baross utca környékére. A most következőkben szorosan vett lakótelep-szerű építkezés igazában csak Békásmegyeren lesz. A 28 ezer csákányra érett lakás elbontása után, régi belső és külső kerületek újulnak meg: a Józsefváros, Kelenföld, Kőbánya, Újpest, Kispest, Erzsébet, Csepel, Lőrinc. Hol van az az idő, amikor az első modern közlekedési csomópontot és az első aluljárót ünnepeltük! De hiszen a minap volt! És ma már úgy látjuk, hogy az Astoria vagy az Emke csak előtanulmány volt a nemsokára felavatandó hathoz képest, amelyek közt olyan többszintes földalatti labirintus is van, mint a Kálvin tér. Miként az Erzsébet-híd budai hídfője is mintegy előtanulmánya a BAH-csomópontnak. Tapasztaltuk már, hogy a metró — noha föld alá rejtjük — városképi alakító erő. És nemcsak a létesítményei, egy-egy végállomás, csatlakozó állomás. Máris teljes hosszában újítja környékét az északdéli vonal; legalább ilyen arányú felszíni változások kísérik majd az 1978-ban munkába veendő Budafok—Újpalota metrót is. Miként szoros korreláció áll fenn a metróhoz kapcsolt és most gyorsvasúttá alakuló szentendrei HÉV és az új észak-budai városrészek között. A városképnek és városszerkezetnek ezek a változásai együtt járnak változásokkal a „homlokzat mögött" is. Most másfél éve — igazában megünneplésre méltó esemény lett volna — fordult a hagyományos szobaszám-arány. Ma már a budapesti lakások 57%-a két- vagy többszobás. 1980-ra 70%-uk lesz az. Foglalkoztunk ennek a változásnak szociológiai és demográfiai korrelációival, nemigen szóltunk a vele járó életforma-változásról. Jelesül, tudjuk, hogy Budapesten alig lehet lakáskultúráról, ilyen kultúra hagyományáról beszélni. Hogyan is alakulhatott volna ki lakáskultúra olyan városban, ahol a lakások kétharmad része — szükséglakás?! Az új viszonyok közepette már jelentkezik -és minél jobban megközelítjük az „egy személy — egy szoba" arányt, annál nyomatékosabban fog megnyilatkozni— a tömeges új igény. Hatóságainkat — így a tanácsokat — ma még elsősorban a puszta lakásigények mennyiségi és — civilizációs— minőségi kielégítése foglalkoztatja; rendben is van, nekik ez a dolguk. De látnunk kell, hogy mind több embernek a lakás már otthont jelent, az otthon pedig esztétikai miliőt. Egyelőre elég sekélyesen, az olcsó kínálat és az utánzási ösztön szerint. A magyar iparművészet alighanem győzné szellemi kapacitással az új tömegigény magasabb színvonalú kielégítését. Sok múlik a tárgyak és ötletek közvetítőin! Más vonatkozásban is változik az életforma, változik máris, és kell változnia a következőkben. Csak egy példát mondok: a mostani 170 ezer személyautó alig fér el a város útjain; a délutáni csúcsforgalom ideje három és fél órára nőtt. Ha arra gondolok, hogy délután ötkor a József Attila utcától az Alagútig szerencsés esetben húsz perc alatt jutunk el a Roosevelt tér és a Lánchíd zsúfoltságában, s ha arra gondolok, hogy öt év múlva csaknem kétszer ennyi gépkocsi lesz a fővárosban — minden második családnak lesz kocsija —, nyilvánvaló, hogy új viszonyra kell lépnünk a kocsinkkal; rá kell jönnünk: nem arra való, hogy a munkahelyünk és otthonunk közt használjuk, még kevésbé arra, hogy színházba menjünk vele, s az első felvonást parkolóhely-kereséssel töltsük. Minthogy addigra elkészülnek a főbb kivezető utak, reméljük, jó hétvégi utazóeszközünk lesz a gépkocsi. Ennél, persze, fontosabb és általánosabb érvényű életforma-változást hoz a városnak már ma is jól tettenérhető decentralizálása. Minthogy minálunk a lakbér a családi költségvetésnek nem a legsúlyosabb tétele, s minthogy városrészenként alig vannakszámottevő lakbér-különbségek, olyanfajta szociológiai földcsuszamlások — a régebbi városrészek, a Belváros „elslumosodása" —, amilyeneket, például, Amerikában látunk, nem lesznek. Annál kevésbé, mert nemcsak újat építünk, de a most kezdett ötéves terv során mintegy huszonötezer régi lakást is teljesen fölújítunk, szükség szerint modernizálunk. A decentralizálódás tehát szociológiai szempontból nagyjából egyenlő szinten és öszszetételben történik. (A többi köpött azért is, mert a telepszerű építkezések lakásait is a hármas jövedelmi cenzus szerint osztják el.) Megszűnik a külvárosok perifériajellege és lényegesen csökken a belváros relatív szerepe, sok vonatkozásban megszűnik monopóliuma. Az oktatási, egészségügyi és szociális intézmények arányos telepítése után, most a nagy bevásárló központok, áruházak, sportlétesítmények, művelődési házak, parkok hálózata az alközpontok gyűrűjét alakította és alakítja ki. A lakótelepeink sem „telepek" ma már, hanem a mindennapi élet vonatkozásában kielégítően „önellátó" városnegyedek. Ez az intimebb kapcsolat láncszemét iktatja a pesti lakos és a közigazgatási kerület, illetve a város közé. Ami csöppet sem közömbös az eleven lokálpatriotizmus és a lakóhelyi demokratizmus szempontjából! Néhány példán érzékeltetni akartam: benne vagyunk a városfejlesztésnek olyan folyamatában, ahol „a mennyiségek minőséggé válnak", ahol a városkép gyors és szembeszökő változásait szükségszerűen az életmód, szokások, a legtágabb értelemben vett urbánus kultúra és a közérzet változásai kísérik. Benne vagyunk már a folyamatban, de a puszta számok is jelzik: ez a folyamat 1976—80 között csaknem kétszeresére gyorsul! Az új ötéves terv: egyelőre lehetőség,amellyel élhetünk, amellyel élnünk kell. Ma még főként az a gondunk, miként teremtjük elő az építőkapacitást. A 30%-kal több lakást, megsokszorozódott járulékos — közmű, közlekedés, kereskedelem, egészségügy, kultúra — egyéb beruházást hogyan valósítjuk meg, amikor már régóta nemcsak teljes a foglalkoztatottság és kiapadtak a régi munkaerőforrások, de máris súlyos munkaerőhiánnyal küszködik — látszatra — a népgazdaság minden szektora? (Látszatra, mert hiszen közismert, milyen pazarlás folyik ugyanakkor a munkaerővel.) Ez a most megnyílt lehetőség kényszerítően hat a tartalékok mozgósítására. Amit terveztünk nekünk kell megvalósítanunk! Nagy tartalékaink rejlenek a szervezésben, hiszen hallatlanul sok munkaóra megy kárba meggondolatlanság, kapkodás, kooperációs hibák miatt. És még