Budapest, 1976. (14. évfolyam)

6. szám június - Szinai János: Népesedéspolitika — lakásépítéspolitika

FÓRUM lakásépítéspolítika távlati elképzeléseiről viseli; a harmadik gyermeküket szülők aránya viszont már jóval kisebb volt, és kisebb tendenciával nőtt. A demográfusok az V. ötéves tervidőszak végén a születésszám visszaesésével is számolnak. Nézzük most meg az 1960— 75 közötti időszak éves és ötéves lakás-statisztikáit. A II. ötéves tervben 1 és 11/2

szobás (2—3 férőhelyes), a III. ötéves tervben 1, 1% és 2 szobás (2—3—4 férőhelyes), a IV. ötéves tervben pedig túlnyomórészt 2 szobás (4 férőhelyes) lakások épültek. Az eredmény: a meglevő régi építésű, amúgy is döntően szoba-konyhás, 1 szobás, 2 szobás lakásállomány tovább bővült, hasonló nagyságú lakásállománnyal, míg a lakásállomány egészében a 2 szobásnál nagyobb lakások aránya továbbra is igen alacsony maradt. A lakások befogadóképessége (férőhelyek) szerinti vizsgálat azt mutatja, hogy az 1 és 1 V2

szobás, 2—3 férőhelyes lakások népesedési szempontból férőhely-hiányosak, a 2 szobás és az 1+

2xV2

szobás, 4 férőhelyes lakások férőhely-egyenlegesnek tekinthetők. (A két szülőből, két gyermekből álló családot tekintjük népesedési szempontból létszámtartó-egyenlegesnek, férőhely szempontból pedig férőhely-egyenlegesnek; ebben az értelemben a 4 férőhelyesnél kisebb lakás férőhelyhiányos; a 4 férőhelyesnél nagyobb, a minimum 2% szobás lakások már férőhely-többletesek.) Ezért az 1, a 1 a 2 és az 1-1-2s

z

°bás lakások ilyen nagy mennyisége egy negatív népesedési helyzet építészeti kereteit határozza meg, mégpedig tartósan: mintegy 4 nemzedéken, 100 éven át! Megállapítható tehát, hogy a meglevő lakásállomány lakásméret szerinti összetétele jelentősen eltér a népesedés alakulásától, és különösképpen eltér a társadalmilag kedvező és kívánatos családnagyság-összetételtől. Az életszínvonal folyamatos növekedése, a társadalommal szembeni egyéni elvárások és a lehetőségek kiszélesedése: mindez együtt ma már indokolttá teszi azt az igényt, hogy a szülőképes korosztály lakásviszonyait a jelenleginél is kiemeltebben kezeljék. A férőhelytöbbletes lakás a népszaporodásnak egyik előfeltétele, nem pedig a következménye! (A környező fejlettebb szocialista országok tapasztalatai is ezt igazolják.) Megjegyzem, hogy már jelenleg is minden második lakásigénylő fiatal. A jelenlegi lakáselosztási rendszer a lakásigényeket szinte kizárólag az igényjogosultság alsó határán elégíti ki. A lakás már a kiutaláskor általában telített. S miután nem bővíthető, és csak nagyon nehezen cserélhető, akárcsak egyetlen további gyermek születésekor már zsúfolttá válik. A lakásigény újratermelődésének ez az egyik legfőbb oka. A meglevő lakásállományból éppen az a méretű nagylakásállomány hiányzik, amely férőhely-többletes (2 szobásnál, tehát 4 férőhelyesnél több) és amely bizonyítottan pozitív hatással lenne a népesedés alakulására. Az ilyen lakásállomány ugyanakkor lehetővé tenné a többgenerációs együttélést is. Bár jelenleg az a tendencia, hogy a család felaprózódik, és kialakulnak az ún. nukleáris családok; de az is tény, hogy hiányzik a többgenerációs együttlakáshoz szükséges nagylakásmennyiség. * Az elmúlt hosszútávú tervidőszakot — az extenzív gazdasági fejlődési szakasznak megfelelően — egy ún. mennyiségi szemlélet uralta. Ennek kiinduló pontja egyrészt az óriási menynyiségi lakáshiány, másrészt a gazdaság (az építőipar) viszonylagos fejletlensége volt. Mindez indokolta az akkori alapvető lakásépítési koncepciót, hogy ti. az adott anyagi kereteken belül, az átlagos lakás-alapterület megtartásával úgy lehet a legtöbb lakást építeni, ha minél több kislakás épül. Ez a koncepció azután általános szemléletté vált az egész elmúlt 15 éves lakásépítési periódusban — de ma már nem fogadható el! És ugyanennek a régi szemléletnek van egy olyan mai megjelenési formája is, amikor a másik végletbe esnek: úgy próbálják a nagylakások számát növelni, hogy a kislakások építését akarják minimalizálni, megszüntetni. A módszer helytelenségének bizonyítására bemutatok egy leegyszerűsített, de matematikailag kidolgozott és ellenőrizhető, szélsőséges példát. A most kezdődő V. ötéves tervnél maradva: az átlagosan előírt 53 m2

lakás-alapterületek betartásával, ugyanakkora lakásszámon (a példában 100 lakás) és költségkereten belül maradva, igen eltérő lakásnagyság-összetételt lehet kidolgozni. Az első változat esetén 100 db 53 m2

-es 2 szobás, 4 férőhelyes lakás épül. A második — szerintem szerencsésebb — változatban 50 db 28 m2

-es, 2 férőhelyes és 50 db 78 m2

-es, 8 férőhelyes lakás épül. Az előző esetben az összes férőhely: 100x4=400, a második változatban az összes férőhely: 50x2 + 50x8-500 (tehát 100 férőhellyel több!). Ugyanez a helyzet, ha a költségek alakulását nézzük. Nyugodtan számolhatunk ugyanis azzal a közelítéssel, hogy a lakásnagyság négyzetmétere megfelel a lakásárnak is. Például reális a számítás akkor, ha egy 28 m2

-es lakás ára 280 ezer Ft, egy 53 m2

-es lakás ára 530 ezer Ft — és még drágán is számolunk, ha úgy kalkulálunk, hogy egy 78 m2

-es lakás ára 780 ezer Ft (hiszen a lakás ára nem egyenes arányban, hanem annál kisebb mértékben nő a lakásméret növekedésével). Kialakítható tehát olyan lakásösszetétel is, ugyanazon kereteken belül, amelynél jelentős mennyiségű nagylakás (2% és annál nagyobb) építése mellett több embert el lehet helyezni — de egyidejűleg a kislakások számát is növelni kell! A már ismertté vált határozatokból, döntésekből és állásfoglalásokból tudjuk, hogy az új 15 éves lakásfejlesztési terv alapvető célkitűzése: a mennyiségi lakáshiány megszüntetése. A lakásméret-megoszlást illusztráló „jelleg-görbék" változása a vizsgált ötéves tervidőszakokban G 1 lYi 2 2% 3 szoba H 5 éves terv 50 A0 30 20 10 50 AO 30 20 10 G 1 1 h 2 2^1 3 szoba Dl. 5 éves terv 50 A0 30 20 10 G 1 \Vl 2 2Vl 3 szoba IV. 5 éves terv G 1 1V5 2 .2^2 3szoba 1*2x72 V. 5 éves terv 1 fc Y2&2&2 3 szoba javastat 29