Budapest, 1976. (14. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Kassák Lajos- önmagáról I.

Irodalmi városképek Vargha Balázs Kassák Lajos - önmagáról i. Hitvalló volt, majdnemhogy vallásalapító. Kinyilatkoztatásokat közölt a világgal, megfellebbezhetetlenül. Makacs híve volt a maga hitének. Bevált ez a taktikája, bár nem volt könnyű kivárnia a méltatlan mellőzés zord korszakai után a jogos elismerést. A rózsákat, amiket nem szeretett, sem szó szerint, sem jelképesen. Szilárdsága azonban nem föltétlenül önhittség. Nemcsak az Egy ember élete bizonyítja, hanem sok más féligmeddig önéletrajzi írása is, hogy ifjúkori önmagát milyen kaján öniróniával szemlélte. De eszébe se jutott, hogy megtagadja azt az egykori téveteg, naiv fiatalembert. Hiszen az ilyen önmegszakítások többnyire csak hiteltelen demonstrációk maradnak. Ő tehát vállalja az azonosságot azzal a lakkcipős, szalmakalapos, pepitanadrágos lakatoslegénnyel, akit goromba apai búcsúszavak bocsátanak el a nagyvilágba, Pestre. Elképzelem, hogy Petrovics, a jó öreg kocsmáros is ilyesféle fogalmazású mondatokat vághatott nagyralátó fia fejéhez: „— Most mondja meg, kérem, mi akarja maga lenni tulajdonképpen: zenész vagy színész?.. . Azt mondja meg, kérem, mi akarja maga lenni: országcsavargó? Svindler? Jól van, kérem szépen, csak menjen: Isten segítse, kérem." Első napja Pesten Pestre érkezéséről ódát is írt, emlékező prózát is. Az Óda bíborban a megtagadott ifjúkori versek egyike, amelyek kötetben csak az Összes versek 1970-es kiadásában váltak ismeretessé. Sokat markoló költemény, amely az ódás indítás után pillanatképekre esik szét. De érzik már benne az a nagy lélegzetvétel, amelyből nemsokára megszületnek az éneklő szabadversek. Nem ellentmondás ez, ő maga indítja így nem egy versét: most (erről) énekelek. A kezdet, mikor még csakugyan óda az Óda bíborban: Az író 1912-ben (Rónai Dénes felvétele) 22 Üdvözlégy szemem új szerelme: Város! Régi szeretőm elől ma bújva menekültem, 5 most áldom az utat s e szent ordító órát, Hogy tanyátlan vándor én idáig értem, S néked adhatom legszebb ajándékom: az új dalt! S mikor már életkép: Este van. A csodának semmi kedve, rendje már. Kit sok gondja hajtott : vértelen piheg. Kinek a jövő igér: álomban alszik mélyen; Csak ő virraszt még az utca göthös, cifra lánya, Csókra invitál nyűtt teste vánkosán, Hogy holnap, ha más útjára ég az égi fény : Langy béke becézze árva otthonában És csorba fogára jusson jobb falat. Az ódát hitelesíti az önéletrajz: csakugyan egy utcalánnyal volt az első, félszeg, pesti találkozása: „Megláttam az első sárga villamost a Nyugati előtt. Ezt nem találtam valami rendkívülien új dolognak, csak az tetszett rajta, hogy szép fényesre volt festve. A villamos mentén eljutottam az Andrássy útra, ezzel is nagyon meg voltam elégedve. Szerettem volna végignézni a kirakatokat, de sokáig nem volt hozzá bátorságom. Hallottam otthon, hogy milyenek itt a nők, ha valahol megáll az ember, rögtön hozzászegődik több is. Nem volt pénzem, s így ez nagyon nehéz feladat volt, lassan sompolyogni kezdtem, körülnéztem, megálltam az egyik nőikalap bolt előtt, és valóban alig álltam ott néhány percig, mellém állt egy nő. Nagyon szépen öltözött nő volt, egész közel állt mellém, s ő is úgy tett, mintha a kalapokat nézegetné. Kissé odébb húzódtam, s ő is mozgott ide-oda. Nem akartam, hogy valahogyan kikezdjen velem, átmentem az út másik felére egy órásnak a kirakata elé." A kénytelen-kelletlen elkerült kísértés után egy jótékony egylet éjjeli szállásán, örökmécs alatt hajthatta álomra fejét első pesti éjszakáján: „Tiszta, nagy teremben vaságyak álltak mint a kaszárnyákban, én voltam az első vendég. Egy szolga felgyújtotta a lámpát, a falakon szentképek lógtak, a hátsó fal közepén egy kis oltár volt, égő mécsessel és imazsámollyal." Másnap reggel, mikor a kegyes munkásmenedéknek minden átéjszakázott lakóját templomba akarták terelni, a pepitanadrágós lakatoslegény ügyesen elosont. Pesti vásár Petőfi Pest című versében, mint egy hajnali laterna magicában, így váltják egymást a képek: pofozkodó vargainasok; embergázoló bérkocsik; zsebmetszők; pörölő kofák. A fiatal Kassák, akit apja olyan Petrovics-módra búcsúztatott el, Petőfit tartotta legnagyobbra minden költők közül. Nem csoda, hogy Pestet üdvözlő korai verse, az Óda bíborban még Petőfire is visszautal. Egyébként irodalmiasságáva! inkább Kosztolányi fiatalkori Budapest ciklusának nyomán halad ez a verse. A gyerekkori kukucskáló-színházát, a panorámát látja itt Pesten megelevenedni: Mi otthon a szurtos, drága panoráma volt, Itt ingyen utcán a napba rikoltó plakát, S az egymást kontyoíó bősz kofák hada. S mintha néznél roppant torz tükörbe, Hűs boltok p :lcán lihegve lapul a selyem, Kint ravasz vártán pipál a sánta hordár És sehol, sehol egy csöppnyi béke, unalom.