Budapest, 1976. (14. évfolyam)

6. szám június - Csapó György: A Fészek

Móra Ferenc Lobkowitz herceg kövei 1870-ben, mikor Pulszky Ferenc egyéves igazgatója volt a Nemzeti Múzeumnak, azt jelentette neki Kreimer József, az ásványtár őre, hogy eladó a Lobkowitz herceg ásványgyűjteménye, amely világhírűvé tette a főúr bilini kastélyát. Szakemberek úgy tudták, hogy a negyvenezer darabot meghaladó gyűjtemény mindjárt a bécsi udvari múzeumé után következik, de egyik-másik ritkaságával meg is haladja azt. Van benne háromezer darab csiszolt díszkő, s abban a kvarc-család minden tagjának olyan képviselete, amilyen nincs több a világon. Ezt annyira féltette az öreg Lobkowitz János herceg, hogy akármerre járt a birtokain, mindig magával hurcolta egypár kocsin. (Az egész gyűjteménnyel nem tehette ezt, mert nyolcszáz mázsát nyomott, és tizenegy vasúti kocsit töltött meg.) 1868-ban azonban az öreg excellenz elköltözött oda, ahová még a hercegek is csak a csontjaikat vihetik, de a díszköveket nem. A fejedelmi gyűjteményt egyik lányára hagyta, valami tiroli grófnéra, az pedig pénzzé akarta tenni, kérvén érte harmincötezer forintot. Ennél olcsóbban már igazán nem lehetett elkótyavetyélni, tekintettel arra, hogy az öreg János hercegnek, aki egész életén keresztül gyűjtötte, készpénzben belekerült egy negyedmillió forintjába. Mivel azonban a hitbizomány örököse nem volt hajlandó másnak a kincseit tartogatni a kastélyában, a grófnő kénytelen volt vevőt keresni rájuk. Abban az időben azonban harmincötezer forint ijesztő summa volt, ásványkereskedő cégek nem is gondolhattak ilyen üzletre, csak két komoly vevő jelentkezett: egyik a bécsi udvari ásványkabinet, másik a szerb kormány. Pulszky Ferenc, mint. a szegény kis Nemzeti Múzeum igazgatója, ezekkel föl nem vehette volna a versenyt. Szerencsére segített neki Pulszky Ferenc, a befolyásos kormánypárti képviselő, a pénzügyi bizottság előadója. Először is Eötvös Józsefet kereste föl, a kultuszminisztert, egykori forradalmár társát és mostani gazdáját: a múzeumigazgató azonban nagyon rossz kedvében találta a minisztert. — Szó se lehet róla, barátom — jelentette ki kereken. — Mikor ötezer falu van iskola nélkül az országban, akkor az én tárcámból nem futja luxus gyűjtemények vásárlására. Ez olyan érv volt, ami ellen nemigen lehetett hadakozni. De Pulszky se az az ember volt, aki előtt mindjárt elapad a víz. — Nini — gondolta magában —, hiszen ez nem is az Eötvös Pepi reszortja. Az ásványt bányásszák, a bányászat pedig a pénzügyminiszterhez tartozik. Gyerünk csak Lónyay Menyhérthez. Lónyay Menyhérthez bejutni is művészet volt, mert körülvette magát mindenféle cerberusokkal, akiknek az volt az ügyköre, hogy leharapták a befelé igyekvő instánsok fejét. De hát a pénzügyi bizottság előadójának mégse lehetett útját állni. — Nagy üzletet hozok, kegyelmes uram — kezdte Pulszky, aki tudta, hogy Lónyay kulturális dolgokban igen medveszívű férfiú, ellenben az üzlet lépvesszőjére könnyen rácsalogatható. Tehát nem is azzal érvelt, hogy milyen kulturális érdek a gyűjtemény megvásárlása, és milyen nagyszerűen rendezték azt olyan világhírű mineralógusok, mint Mohs és Reuss, hanem bebizonyította Lónyaynak, hogy még tán a deficitet is el lehet tüntetni, ha megveszi a magyar állam a bilini hagyatékot. — Rongyos harmincötezer forint? — nevetett fanyalogva Lónyay. — Barátom, az őfelsége személye körüli minisztérium egész évi költségvetése se tesz többet. — Jó, jó, kegyelmes uram, de annak a haszna se több, a szó köztünk maradjon. Ellenben ha a Lobkowitz-gyűjteményre adsz harmincötezer forintot, én azért adok neked háromszázezret. — Hogyhogy? — Kérlek alássan. A kvarcgyűjteményt eladom a British Múzeumnak, az megád érte ötvenezer pengőt. A kőzetgyűjteményt eladjuk a rácoknak a másik ötvenezerért. Az őslénytani gyűjteményt megveszik a franciák százezerért, a a többiért a muszkák adnak százezret. Van a geológiai csoportban egy pompás ichthyosaurus is, azt neki adjuk a bécsi kabinetnek ingyen, hogy meg ne legyen bántva, s azt besorozhatja a többi osztrák generális közé. — De hát akkor mi marad nekünk? — hüledezett Lónyay. — Hát az erkölcsi haszon, kegyelmes uram — kacsintott Pulszky. — Hát jó — mosolyodott el Lónyay, ami igen ritkán esett meg vele —, engem meggyőztél, fáradj át az államtitkáromhoz, ő készíti sajtó alá a költségvetést, add át neki az üzenetem, hogy ezt a rendkívüli tételt illessze bele. Pulszky még hálálkodni akart, de a miniszter gyöngéden kitologatta az ajtón azzal, hogy szót se érdemel a dolog, örül, hogy szolgálatot tehet a hazának is, neki is stb. — Istenem, milyen naivak ezek az államférfiak— húzta félre a szája sarkát a múzeum igazgatója, amikor kívül voltazajtón. Ugyanakkor a miniszter is elpittyesztette a száját, mikor magára csukta az ajtót: — Hallatlan, milyen szamarak ezek a tudósok! A tudós pedig egészen biztos volt a dolgában. A Lónyay államtitkára Graenzenstein Gusztáv volt, szintén néhai forradalmár, pertu barát Pulszkyval, mindenekfölött pedig vérbeli mineralógus, selmeci és oravicai bányaigazgató valamikor és jeles szakíró. Pulszky biztosra vette, hogy az államtitkár mindjárt a nyakába borul, ha meghallja, miről van szó. De biz az nem azt tette, hanem a saját nyakát kezdte el csavargatni, mint akit nagyon szorít a gallér. Utoljára aztán elnevette magát. — Kedves öregem, nem akarok veled áprilist járatni, megmondom a dolgot úgy, ahogy van. Ugye neked azt mondta a miniszter, hogy az üzenetét add át nekem? Nekem pedig az az ordré van kiadva, hogy aki az ő üzenetét hozza, akárki legyen az, annak azt kell mondanom, hogy nagyon sajnálom, de a költségvetés már ki van nyomtatva, azon változtatni már nem lehet. — Rendben van, barátom, csakhogy én nem vagyok ám akárki — horkant föl Pulszky. — Aztán meg itt a katalógus, nézd át, te értesz hozzá, nem vagy olyan szamár, mint a gazdád. A katalógust valóban Graenzenstein államtitkár kezdte olvasni, de aki a végén elszántan az asztalra ütött, az már Graenzenstein volt, a bányász: — Barátom, ezt vétek volna elszalajtani. Gyere velem a nyomdába. A két úr együtt ment a nyomdába, ott elkérték a költségvetés korrektúráját, s beiktattak a rendkívüli tételek közé a Lobkowitz-gyűjtemény megvételére harmincötezer forintot. Csak amikor elbúcsúztak egymástól, akkor futott át a hideg az államtitkáron, a minisztere összehúzott szemöldökére gondolva. — De vállalod érte a felelősséget? — nyújtott kezet Pulszkynak. — Halálig — rázta a kezét Pulszky. Úgy gondolta, hogy most már körülbelül rendben van a dolog. A pénzügyi bizottságban biztos a mameluktöbbség. Legföljebb Szontágh Pállal kell szót érteni, aki elvből mindent megellenez, mikor eszi be jut neki, hogy őszállította negyvenkilencben Kossuthnak a bankóhoz való papírt. Szontágh meg is ígérte, hogy nem csinál semmi garabonciát, s Pulszky nagy léleknyugalommal referálta a költségvetést a pénzügyi bizottságban. Az ellenzék támadott minden tételt, és Lónyay megvédelmezett minden tételt, egészen addig, míg Pulszky haza nem ért: A Lobkowitz-féle ásványgyűjtemény megvételére harmincötezer forint... Itt a miniszter fölállt, és azt mondta: — Tisztelt bizottság, én ehhez a tételhez nem ragaszkodom. Indokolja meg az államtitkár úr és az előadó úr, ha akarja. Természetesen Szontágh Pálnak se kellett egyéb. Látta, hogy itt nagyszerű alkalom kínálkozik a miniszter megbosszantására, s olyan beszédet vágott ki a mineralógia nemzetfenntartó erejéről, hogy egyhangúlag megszavazták a tételt. Az ülés után Pulszky odaállt a miniszter elé, és akkor derült ki, hogy Lónyay Menyhért csakugyan naiv ember volt. — Haragszol, kegyelmes uram? — kérdezte Pulszky. — Igen, de nem terád —fújt dühösen Lónyay.— Graenzensteinre haragszom, mert hitt neked. — De hiszen csak azt hitte el, amit te üzentél. — Igen, de igazi államférfi semmit se hisz el írás nélkül. — No és az igazi államférfi ígérete? — kérdezte csípősen Pulszky. — Igazi államférfi nem tartja 2a