Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: A régi budai fazekasság emlékeiből

Kézi és lábkorongon dolgozó fazekasok (Kuczogi Zsuzsanna rajza) Zolnay László Török kori fazekas-bélyeg töredéke (Budavári lelet) Szemenyei Tivadar felvétele ,,Fazekasműhelybe vetődtem be, s épp munkában találtam a korsók mesterét, néztem, füllé-fejjé miként formálja bátran király koponyáját, meg koldusok kezét..." Kis tanulmányom címe megtévesztő. A budai-pesti térség agyagipara, fazekassága ugyanis sokkalta régibb, mint Budának s Pestnek, kétegy fővárosunknak a neve. Ezek a nevek — magyar, bolgár, avar és szláv elődökhöz fűződve — alig ezer esztendősek. A helyi agyagipar első itteni emlékei viszont az időszámítás előtti 4. évezredből valók. Én magam a középkor művelődésének történetével foglalkozom. Ám azok a budai ásatások, amelyeket a Budapesti Történeti Múzeumnak végzek, a középkorinál jóval régebbi rétegsorokat is kezünkbe adnak. A budai Várhegynek aránylag kicsiny, de gondosan vizsgált — és egyes korok jó szakkutatói által elemzett — régészeti területén az utóbbi háromezerötszáz év kultúráinak gazdag anyagi hagyatékát szemlélhetjük. A legrégibb cserépedények Budapest földjén Az a korszak, amelynek népe tájunkon először égette cseréppé az agyagot, a fiatalabb kőkorszak végét jelezte. Az újabb kőkorszaknak ez az ősnépe a maga gyűjtögető, vadász-halász életéhez kellő szerszámkészletét — a nyomtalanul megsemmisült gyékény- és faanyagokon kívül — csontból és kőből készítette. Háztartásukban azonban, ha gyéren is, de már megjelennek a kézzel formált, nem mindig jól kiégett, durva cserépedények. Kísérő leleteik — sertés, juh, szarvasmarha csontok, kölesmagvak — elárulják e természeti nép zárt és szegényes művelődési körét. A békásmegyeri őskori telepet a közelmúltban tárták fel. Ennek a településnek már helyi fazekasműhelye volt, ahol durvább és finomabb falú edények egyaránt készültek. Kedvelték a félgömbös, széles szájú, mély tálakat. Mellettük tömegesen használtak körte alakú, apró fülű kiskancsókat, melyek egyrészét fonalakra függesztették. Az edények hasát, nyakát mélyen bevágott, hosszú vonásokkal határolt vonaldíszekkel ékesítették. A motívumkincs gazdag: a párhuzamos vonaldíszeken kívül füzérdíszek, meanderszalagok is fel-feltűnnek. És itt, a békásmegyeri ifjabb-kőkori telepnek négy-ötezer éves cserépedényei között már veres festésű edényekkel is találkozunk. Ami a legmeglepőbb: akadnak olyan, nyilván kultikus célokat szolgáló cserépedények, amelyeken stilizált emberarcok is megjelennek. Kutatónak és laikus nézőnek egyaránt különös érzés szembenéznie ilyen arccal! Ha elvont jelzésekben is, de mégiscsak valamely négy-ötezer esztendővel előtti elődünk néz velünk farkasszemet. Ha pedig kezünkbe vehetünk egy-egy ilyen őskori cserepet, egyikénmásikán a hajdani fazekasnak, gerencsérnek még az ujjlenyomatát is ott találjuk . . . Mit jelentett ember-ősünknek a cserép? Ezzel a kis visszaemlékezéssel azonban aligha idézhetem fel kerámiatörténetünknek azt a gazdag emlékanyagát, amelyet Nagy-Budapest földje felszínre adott. S azt még kevésbé, amelyet még rejteget. Hiszen akkor 38 A régi budai fazekasság emlékeiből