Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: A régi budai fazekasság emlékeiből

Egyiptomi fazekasok négyezer évvel ezelőtt (Nagy Attiláné rajza) Római agyagiparosok egy pompeji falfestményen (Kuczogi Zsuzsanna rajza) sorra kellene vennünk a kőkorszakot követő fémkorszakoknak egész hagyatékát. (Kivált a vaskorét lenne nehéz számbavenni. Hiszen régészetileg még ma is a vaskorban élünk.) Inkább azt vizsgáljuk meg: mire használta az agyagipar termékeit a régi korok embere? Az agyagipar bölcsője, az emberi műveltség őshazája mai ismereteink szerint Délnyugat-Ázsia volt. Körülbelül nyolcezer éve annak, hogy az ott élt ősnépek megformálták első — kezdetben teljesen dísztelen, később geometriai mustrákkal díszített — cserepeiket. Ezek tároló- és főzőedények voltak. A kerámia s az ősműveltség egy úton járt: a délnyugat-ázsiai őskultúráknak a gyűjtögető népekénél magasabb rendű földműves civilizációja elindult Észak, vagyis Európa felé. Ez a sétaút — Békásmegyer leleteiből is láthatjuk — a Tigris és az Eufrátesz partjaitól a Dunáig közel kétezer esztendőbe telt. És ahhoz, hogy művelődésünk múltjában — nem túlzás a jelző! — forradalmi újítást lássunk a cserép, a tégla megjelenésében, azt kell végiggondolnunk: mikor mit ismert és mit használt az ember — már?És mikor mit nem ismert és mit nem használt az ember — még? A cserép felfedezéséig az ember csak a pattintott, tört követ, s a pattintott kővel — például obszidiánnal — megmunkált csontot ismerte már. S amikor a cserépégetést felfedezte, még nem ismerte a rezet, a bronzot, a vasat. Ám egy fontos dolgot már ismert a cserépégető ember: a tüzet. A cserép nyersanyagát, az agyagot — fővárosunk táján az ún. kiscelli agyagot — elődünk mindenütt megtalálta. Ahhoz azonban, hogy az agyagot téglává, cseréppé égesse, nem volt elég a tábortűz melege. A cserép égetéséhez leggalább 700 fokig terjedő hőre volt szüksége. Ezért olyan kemencéket épített, amelyeknek tűzterében elérte ezt a hőfokot. (A hőfok ilyetén fokozása a fiatalabb kőkorszak emberének első lépése volt a kohászat felé.) A cserépedény nagy haszna az volt, hogy — szemben a korábbi kéreg- és háncsedényekkel — nem csorgott ki belőle a folyadék, bármit lehetett benne tárolni s felmelegíteni. Ez pedig már az ember táplálkozására s azon át mindarra visszahatott, amit az ember étel-ital céljára megtermesztett. És mivel évezredek teltek el a cserép felfedezése után s a fémek olvasztásának felfedezése előtt, cserép mindenütt volt, ahol az emberiség nyugati s keleti ága gyökeret vert. De a cserép azokban az évezredekben sem ment ki a divatból, amelyeknek során az ember már megismerte a fémeket. Hiszen ma is használjuk; a tégla, a fajansz, a porcelán is agyagszármazék. Mivel a cserép egyedi — mindig más és más divatnak s technikának enged —, és bár törékeny, de törten sem semmisül meg, mert a föld megőrzi, a különböző korok cserepei a régésznek temérdek információt adnak. Cherepesek, Fazekgyarthók, Gerencherek, Korsósok És most ugorjunk át vagy ötezer esztendőt. Noha hosszan méltathatnánk például Pacatus mesternek s a pannóniai római fictiliariusok (fazekasok) nagy művészének, Resatusnak csodálatos remekeit, avagy az avar lovasok cserép kulacsait! Ezúttal azonban átlépjük nemes hagyatékukat, hogy a békásmegyeri fiatalabb kőkori cserépedények készítőitől elérkezhessünk immár vér és sors szerinti elődeinkhez, a középkor itt élt s halt embereihez. Az Árpád-házi királyok Magyarországán a fazekasok — szláv eredetű nevükön: gerencsérek — a király szolgáltató népeihez tartoztak. Fazekasok lakták Baranya, Tolna, Küküllő, Szatmár, Temes, Komárom, Nyitra, Pozsony, Vas, Moson megye egy-egy, Veszprém megye három faluját. És ha nem a régészeti leleteket, hanem a régi okleveleket Római cserépkancsó Óbudáról nézzük, a legkoraibb időktől — hol helynévként, hol családnévként — mindenütt megtaláljuk az agyagipar történetének emlékeit. Találunk Cherep és Cherepes családbelieket (1327—1470). Fazekgyartho Mihályra (1438) és Fazekgyartho Gallusra (1504) is mestersége okán ragadt rá e vezetéknév. A fazekasok eleit is nyomon kísérhetjük az 1348-ban Fazekasnak mondott Lászlótól fogva. A fazekas szláv megfelelője, a Gerencsér, Girincsár név is őshonos nálunk. 1015— 1031 között a Jutassal szomszédos Girincharfalu (ma Gerencsér