Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Gábor Sándorné: Egy berámázott tanítói oklevél

Szüleim debreceni lakásuk előtt, 1943 körül sége ellen amúgyis lázadó apámból. S milyen szorongva tettem eleget hétközben anyám kérésének, hogy menjek én a fűszereshez negyedkiló cukorért, félkiló lisztért, tíz deka zsírért! Ezeket is „felírásra", hitelbe kellett kérnem. Anyám már tudta, mi vár ott rá; azt remélte, engem majd megsajnálnak, és talán kevesebb megalázó szó kíséretében írják fel. De engem sem kíméltek. Mindig újra kellett hallanom, hogy a múltheti tar­tozást se fizettük ki, és hogy keressünk más bolondot, aki hitelez nekünk. Kemény idők jártak akkor ránk. Apám 1906-tól szervezett munkás volt, és hamaro­san a helyi vasasok egyik vezetője lett, majd 1919-ben a direktórium tagja. Később mind­ezért ismételten börtön, jelentkezési kötele­zettség, „begyűjtés", és a vállalatától alacso­nyabb munkabér, sokfajta megkülönbözte­tés járt. E megpróbáltatások kikezdték apám ak­kor még fiatal szervezetét. Alig 34 évesen súlyos tüdőbeteg lett, hónapokat töltött be­tegágyban. Ha akkor nem állnak mellettünk munkatársai, akik a maguk kevés kereseté­ből „összedobtak" időnként anyámnak, talán mindannyian éhen pusztulunk. Ez a kevés segítség mentette meg apám életét is, és állította vissza — betegen is — mindig újra a sorba, ahol élete végéig megmaradt har­cosnak. 60 évesen, súlyos betegen, 46 évi munka után ment nyugdíjba. Halála előtt egy évvel, 1967-ben megkapta a „Szocialista Hazáért" kitüntetést. De ő soha semmit, még egy komfortos lakást sem kért a maga számára . . . Szüleim nagyon nehéz életük ellenére is súlyt helyeztek arra, hogy gyermekeik tanul­janak. Értelmes, felvilágosult emberek vol­tak. A mi házunkba mindig járt újság: a Népszava és a helyi lap. Könyveket is rend­szeresen kölcsönöztünk. Anyám szépen sza­valt és sokszor olvasott fel nekünk. Apám­nak nagyon szép basszus hangja volt (évtize­deken át volt a munkásdalárda tagja), es­ténként énekelt nekünk, tőle tanultuk, hallot­tuk először a forradalmi dalokat. Féléjszaká­kat könyv mellett töltött, hogy azután elme­sélje családjának az olvasottakat. Vasárna­ponként elvitt bennünket is a munkásott­honba, ahol színjátszás, versmondás, elő­adás szünetében cserélték ki véleményüket a munkások. Apám néha a színházban „víz­biztonsági szolgálatot" tartott, ilyenkor en­gem is magával vitt, így elég sok darabot láttam. Kirándulásokon is sokszor részt vettünk. Úszni, korcsolyázni, ping-pongozni mind­ketten tudtunk, öcsém jól is futballozott. Sokat és szívesen sportoltunk. Tanulhattam tehát, mert anyám még ab­ból a kis keresetből is levett, ha rólunk volt szó. Polgáriba, majd tanítóképzőbe írattak. Sok pénzbe került! Egyházi iskolába jártam (állami nem is volt nálunk), ahol a másfeleke­zetűeknek dupla tandíjat kellett fizetniök. A zenetanulás is kötelező volt a képzőben. Lassan elvándorolt^ a zálogházba párná­ink, anyám kelengyéjéből a még meglevő jobb darabok, jegygyűrűje. Én 12 éves korom­tól korrepetáltam kisebbeket, gyengébben ta­nulókat, nyáron pedig gyermekfelügyeletet vállaltam, hogy a beiratási díj, a könyvek, füzetek költsége összejöjjön. Égy nagyné­ném is segítette tanulásomat. A szegénysorsú tanulóknak az iskola kölcsönzött használt könyveket, ha volt; ha nem jutott, felsős társaktól vásároltunk. A könyvesboltok is árusítottak ócska tanköny­veket. Egy évtizedig is forgalomban volt egy­egy könyv, lapok hiányoztak, szakadozott, agyonfirkált, szamárfüles volt, de féláron, sőt néha még ennél olcsóbban is hozzá lehe­tett jutni — és mégiscsak szolgálta a tanu­lást. Az én könyveim, füzeteim újságpapírba voltak csomagolva, és tintával, színesceruzá­val volt ráírva a nevem, osztályom. Nem telt csomagolópapírra, címkére. Az újságpapír­csomagolással képzős koromban egyszer nagy baj történt. Apám figyelmeztetése elle­nére véletlenül Népszavába kötöttem be az egyik füzetemet. Észrevették és nagyon megszégyenítettek, hogy otthon mi ilyen „szenny" újságot olvasunk. Közben milyen keserves évek jöttek! Apám megbetegedése után — mivel az éjjeli őrszolgálatot nem tudta ellátni — kila­koltattak bennünket. Az a lakás, amelybe költöztettek, minden eddiginél borzalma­sabb volt. Egy 3 x 2,5 m-es szoba, mellette egy kb. 1,5x2,5 m-es konyha, ebből nyílt még egy helyiség, melyet mi szobának ren­deztünk bc. Gondolom, éléskamra lehetett a rendeltetése, mert köves volt, és csak egy kis rácsos ablak szolgáltatta a világítást, szel­lőzést. Ebben a télen-nyáron hideg helyiség­ben aludtunk öcsémmel (kéménye se volt), mert a kórházból hazakerült tébécés apánk lakott a nagyobb szobában anyánkkal. A lakásba 3 fokú kis létrán kellett felmenni, mert alatta borpince volt. A köves konyhában, a csikótűzhelyen fő­zött anyánk. Annyi fát vettünk csak, ameny­nyi a tűzhely alatt elfért; ha elfogyott, ismét mentünk 1—2 kosárral — sokszor hitelbe Negyedéves tanítóképzős koromban két társnőmmel (1930) 1949, Újpest: itt voltam először hivatalosan kinevezett tanítónő 34

Next

/
Thumbnails
Contents