Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Zuboly legendája

Naplóba, az Adyt juttatja eszünkbe. A Petőfi nem alkuszik kemény mondatait. „Petőfinek a sorsa legszomorúbb..., mert lélekben ő volt az új Magyarország harcba induló táborának legkiválóbbja. És hatvan év óta folytonosan fizetjük őt szobrokkal, díszművekkel, házakkal és egyletekkel, mikor ő versben és prózában rég kinyilatkoztatta, hogy nincs más érték és cél az emberek számára, mint a közös jólét ideáljának szolgálata. Petőfi neve és jelszavai ma cégérek a hatalmon levők kezében mindennek az igazolására, ami ellenkezésben van a haladással. A jézusi tanokból is így alkották meg a rabszolgaság leghatalmasabb vallási intézményét, Petőfi eszméiből is így hamisították meg a hazafias kötelességek gyönyörű erkölcstanát. Akinek az volt legvégső vágya, hogy tomboló paripák patái alatt vértanúhalált szenvedjen a »szent világszabadság«-ért, mágnásasszonyok avatják »hazafias« költővé és százféle reakciósságban leledző egyesületek rendeznek számára riadásos tüntetéseket. Szobra elé odaáll mindenki és szaval olyan dolgokról, melyek nincsenek: sajtószabadság, közös teherviselés, szabad alkotmányról s mind őt idézik tanúul a nemlétező dolgok igazolására." Kormánypárt és ellenzék, Tisza István és Kossuth Ferenc egymással versenyezve árusították ki Petőfi emlékét. A mágnás honleányok is mindkét oldalon ott díszelegtek. Haragját azok az akciók keltették föl leginkább, amelyek olcsó gyógyszereket kínáltak a társadalom súlyos betegségére. Csalhatatlanul kimutatta, mi a demagógia, a csalás a hivatalos tervekben. Műveltséget akarnak adni a munkásoknak? íme: „Vagy százhúszezer inas, vagy húszezer segéd s százezernyi, az iparosságon kívül élő munkás számára gimnáziumokat akarna a kormány állíttatni. Nem igazi, hanem csak olyan álgimnáziumokat, melyek pár heti időtartamra szólanának (például télen) s társadalmi úton, hivatalos jelleg nélkül gyakorolnák hivatásukat." Ezek a tervezett „álgimnáziumok" azonban már a kezdet kezdetén megbuktak, mert nem akadt tanulójuk. S a program kieszelői moshatták kezüket: jóakaratukat megbuktatja a kiművelendők közömbössége. Zuboly számára természetesen más a tanulság: „Egy későbbi kor kultúrhistorikusának első pillanatra érthetetlen lesz a munkásság tanulási iszonya, de az okok nyomozása közben lassanként rá fog jönni arra is, hogy ennek az ellenszegülésnek olyan mélyreható bizalmatlanság az alapja, amelyről ez a társadalmi csoport tehet a legkevésbé, mely ezer és száz keserű csalódás után belátta végre, hogy még az ezüstpapírba göngyölt pástétomszeletekben is olyan maszlagot kínálnak számára, mellyel egyenesen megszédíteni akarják." S világosan kimondja, hogy ez az idegenkedés a munkásgimnáziumoktól nem a szellemi elmaradottság jele, hanem a szervezett munkásság öntudatának bizonyítéka. Ezek a bátor cikkek értetik meg, miért maradt meg egyéb írói nevek után a Zuboly-nál. Mert a Szentivánéji álom iparoslegényét követve ő is azt mondta: „Adjátok nekem az oroszlánt is." Az egyszerű publicista szerepében mindent el akart ő játszani: a néptribunt, a kultúrpolitikust, a forradalmárt. Budapesti fényképek Mint újonnan jött pesti lakos, néhány évig a Széchényi Könyvtárban (akkori nevén a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában) dolgozott. Itt szerezte meg az alapos szakértelmet Budapest történelméről, épületeiről írt későbbi cikkeihez. Ezekhez a kegyeletes és kegyeletlen cikkekhez, amelyek legtöbbször áldást mondtak a bontó csákányokra és a lebontott ódon házak helyére tervezett csodapalotákra. De ugyanakkor megismertették az olvasót az eltűnt ház valódi történetével. így akarta ő átköltöztetni a hagyományt a kövekből a köztudatba. Mikor a Ferenc József tér (Roosevelt tér) 3. számú házat, az egykori Diána fürdőt lebontották, ő nem ejtett könnyeket. Illúziótlan tárgyilagossággal és csípős gúnynyal fejtette ki, mennyi hamis legenda tapadt hozzá évtizedek során ehhez a fürdőhöz, amelyet egykor Pest csillagának tiszteltek. „A funerátorok már elsiratták, hájjalvajjal búcsú-írral megkenegették ezt a régi házat, amely a Ferenc József tér 3. szám alatt állott és most van lebontás alatt. Ha mind igaz volna a sok szívet facsaró, tanulságokban gyönyörködtető történet, amiket — róla írván — roppant bel bátorsággal, minden lelkifurdalás nélkül koholtak, külön sirató bizottságokat kellene kiküldenie az Akadémiának, hogy sírják vissza mégegyszer a régi jó időt. . . Vagyis: amaz érzelgős történetekből, amiket a Diana lebontása alkalmából a hírlapokban bő lére eresztve írtak, nem igaz egy szó sem. Nem volt ott sohasem „Kemnitzer-ház", nem volt kávéház, avagy vendéglő, nem volt kaszinó sem, írók, fejedelmek, grófok, reformátorok tájékára sem jártak . . ." S miután helyére rak minden intézményt, amellyel a Diána fürdőt összetévesztették ügyetlen helytörténészek, ilyen leírását adja a fürdőnek, egy régi „Wegweiser" könyv alapján: „. . . udvara tulajdonképpen nem is közönséges házudvar, hanem oszlopcsarnokkal körülövezett tér, ritka díszes virágokkal és a közepén egy kis medencével, amelyben aranyhalacskák úszkálnak. A csarnokhoz tizenhét, négyszögben fekvő elegáns berendezésű fürdőszoba van építve, a fürdővizet pedig egy föld alatti cső révén szivattyúzzák a Dunából, amelyet aztán az épületben melegítenek fel. Egyesek óhajára melegített vizet és kádakat lakásokba is szállítanak." Az elöregedett fürdő helyére büszke bankot építettek, bőséges márványborítással. (Most az Országos Rendőrfőkapitányság épülete.) Zuboly jóslata, hogy a Diána fürdő utóda, ez a „szebb és ragyogóbb csillag" is ki fog menni a divatból, jócskán betelt már a fantáziátlan, eklektikus épületen. Zuboly budapesti tárcái szakszerűségük mellett is könnyedek, virgoncak. Gúnyolják az újdonságukban is avitt divatokat. Egyik pompás megfigyelése, amelyet a század elejéről ránk maradt családi fényképalbumok is hitelesítenek, hogy Pest tetszelgő polgárai a fotográfus lencséje előtt Napoleon, Oscar Wilde, Gorkij, Oscar Strauss vagy Anatole France pózába vágják magukat. Egy Váci utcai kirakatban így fényképezett le egy fényképfigurát: „Nézem őt hosszasan és elmerengve. Nem is tudom, hogy fejezzem ki elég szépen magamat. Lába előregörbül (vagy talán dördül?), amint kilép saját mivoltának keretéből, aztán fejét megszegi, nyakát kiduzzasztja s két kezével görcsösen (vagy talán pöckösen?) megmarkolja középen azt a husángot, amelynek ottléte feljogosítja őt egy végtelenül ideális, szívdöglesztően méla tekintetre, melytől kültelki honleányzók szívében egyszerre eláll a vér. Ez ő! A szép. Óh! miért nincs a közelben egy gramofon, duda vagy klarinét, hogy a kép mögé tehessem, arra a helyre, hol a »szép« ajkai honolnak, hogy bűváradatú hangok tremolával vegyített kíséretében és csattogányi bájjal ömledeztesse eme szívigéket: szerrretlek szerrrelmes szerelmem, szívem egész hevével! Nem tehetek róla, én tartanám a gramofont, fújtatnám a dudát és srófolnám a gépezetet ítéletnapig, csak jöjjenek a reszkető hangok a gyönyörű eperajkakról . . ." Ezt a villódzóan modern gúnyolódást pontos társadalomképpel koronázza be az utánzókról és az ő utánzóikról: „Ezek az ízléstelenségek nem állnak meg a strébereknél, hanem gurulnak tovább az amerikai és villamos fotográfusok kirakatáig. Az otthonában levő strázsamester, a bismarcki eréllyel pöffeszkedő szövetkezeti nyúzó, a hírességek álorcáiban és pózaiban jelentkező kis burzsoák lejáratják és sárba fullasztják véglegesen ezt az ízléstelenséget." Elfelejtett halhatatlan Az egykori gyászünnep emlékét elkoptatta a hatvan év. Zuboly könyvének példányai megritkultak. Ady verseinek, cikkeinek olvasója eltűnődik: ki is lehetett ez a furcsa álnevű nagy ember. Mert hogy nagy ember volt, azért Ady sorai állnak jót: „Nekem ma Zuboly kiszáradt szemekkel is jobban hiányzó, nem, jaj, nem látható, nélkülözhetetlenebb, mint bárkinek. Életem kicsi eredménye a legjobbak, legfinomabbak, legigazabbak szerelme s ezt úgy megcsorbította ez a rossz Zuboly. Néha egy évig minden napon kellett látnunk egymást, kellett, s azután — hogy is mondta ő egyszer egy szanatóriumban, sőt egyszer egy kórházban is? —: — Uram, én mindig hallok rólad, s ha jó dolgod van, ha fickándozol, a hatodik határban járok, messze tőled. De csak az orrod vére induljon meg, azt is tudom, és akkor elmegyek, még verekedni is érted, akárhová. Valóban, az én jóságos verekedő embereim közül való volt, ki nagy-nagy válságaim idején egy-egy kötet versemmel hadonászott utcákon és kávéházakban. Boldog vagyok, hogy magyarságunk új és a legrégibb volt, egyforma; a »Négy-öt magyar összehajol« versemet neki írtam . . . Sose maradt ki, ha nomád életem bármerre sodort is, szívemből és emlékezésemből." 23