Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Zuboly legendája

Bányai Elemér (Zuboly) 1914-ben (Csigó László reprodukciója) Vargha Balázs Zuboly legendája 1915. április 2-án, nagypénteken hajnalban nagy tüzérségi támadást indítottak az oroszok Uzsok táján. Egy becsapódó gránát tölcsére majdnem betemette Bányai Elemér főhadnagyot. Emberei megpróbálták kiásni, kiemelni a véres földtorlatból. — Ne nagyon húzzatok. Nagy fájdalmaim vannak. Ajobb karom hiányzik. — Ezek voltak utolsó szavai Bányai Elemérnek, írói nevén — ahogy barátai is hívták— Zubolynak. Az újság, ahol dolgozott, elintézte volna katonai felmentését, de ő a kérést nem írta alá. Nem volt hajlandó álárni. Egyik barátjának ezt írta: „Oly elvű embernek, mint én, a bajban levő emberekkel együtt lenni, kötelesség. Ez a háború egész morálja, a többihez nem értek." Ő volt a háború első újságíró-halottja. Nem kellett nagy rosszhiszeműség annak megsejtésére, hogy a szakma presztízsből parádézott szegény Zuboly hamvainak hazahozatalával, elbúcsúztatásával, kötetének kiadásával. Becsületes kegyetlenséggel írta akkor Kunfi Zsigmond: „. . . azt lehet mondani: halála volt az első komoly sikere az életben. Sem a harctéri halál tragikuma, sem az újságírói törekvés, hogy nekik is legyen halottjuk, hozzá még ilyen halottjuk, nem magyarázata ennek a ténynek, amelyet nagy ámulattal észlelt mindenki, aki ennek a kivert, kevés maradandót alkotott, mindenkivel hadban álló, befolyástalan, szegény újságírónak az életét közelről látta." De éppen az emlékkötet — Zuboly könyve —, amelybe Kunfi ezt írta, cáfolja is ezt a keserű baráti leértékelést. Bányai Elemér maradandót alkotott a hamar szétfoszló újságleveleken. Hatvan évvel halála után is visszhangot ver cikkeinek bátorsága, embersége. Szamosújvár „Régi fametszetről való pesti úr" — így búcsúztatta Krúdy Gyula Zubolyt. S neki elhihetjük, hogy a századeleji Pestnek feltűnő alakja volt. Az csak a csodálni való, hogy ezt a rangját alig egy évtized alatt érte el. Mert harminc éves korában, mikor Pestre beóvakodott, semmi fővárosi színe nem volt egyéniségének. Két első kötetében a legvidékiesebb lokálpatriotizmus virított. Szülővárosának, Szamosújvárnak örmény anekdotáit gyűjtötte össze; majd megint anekdotákat: Barcsay Domokosról, aki „fejedelem" néven Mikszáthnak is kedves országgyűlési figurája. Szamosújvár nemcsak a börtönéről volt nevezetes (ahol Rózsa Sándor raboskodott és meghalt), hanem arról is, hogy az I. Lipót császár idején betelepedett örménységnek kiröpítő fészke lehetett több mint két évszázadon keresztül. Bányai Elemér négy és fél évet — a serdülőkor éveit — a szamosújvári árvaházban töltötte. Barátai, életrajzának írói szerint ez a sanyarú időszak érlelte meg emberszeretetét, részvétét az elhagyottak iránt. Sőt, azt az elhatározását is, hogy majd egyszer visszatér ebbe az árvaházba, s más szellemet visz a rideg intézménybe. Ez az ábrándja meg is valósult, bár csak egy éven át, Budapestre költözése előtt, működött itt, mint az árvák felügyelője. Az a homályos régi kép, amelyen Zuboly az árvaház udvarán vezényli a sorba állított növendékeket, némi gyanút kelt: talán neki sem sikerült humanizálnia az ódon intézményt, s ezért hagyta el egy év múlva a posztját. Azért, hogy máshol, másképpen váltsa valóra árvakori álmát. Mikes Lajos szerint: „Zuboly erőt érzett magában, óriás erőt arra a feladatra, hogy megpróbálja ezt a nagy árvaházat — ezt a siralomvölgyet — átalakítani." Mármint a földgolyót. A haragos újságíró Túloz ugyan Mikes, de szépen túloz. Mert valóban bámulatos szellemi erőtartalékok kezdtek itt munkálkodni már az első pesti években. Az anekdotagyűjtőből olyan publicista lett, akinek a szavára muszáj volt figyelni. Amit 1909-ben írt Zuboly a Pesti 22