Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - Megay László: Tengerhajózásunk központja

azután megérkezett vele egy ház elé, amelynek kapuján a derült úr derülten befordult, mint aki jól végezte dolgát, és most megy haza ebédelni. Viktor felment volna mögötte egészen a lakásáig, de a ház kapujában ott állott a viceházmester, és köszönt neki. Viktor erre várt egy másodpercig, azután két koronát a kezébe nyomott a meghökkent viceházmesternek, és megkérdezte, ki volt ez az úr itt, ez a világos kabátú, testes, derült.. . — Ez ? Ez a Lehnert nagyságos úr. Többet nem tudott róla. Viktor bement a kapu alá, és a lakók névsorában ott találta ezt a névjegyet: Lehnert Aladár, törvényhatósági bizottsági tag Viktornak ez egyelőre elég volt. Elment ebédelni, gyorsan megebédelt, és délután keserves fáradsággal megszerzett minden adatot, amely Lehnert Aladárról megszerezhető volt. Este szemügyre vette ezeket az adatokat. Ezekből kiderült, hogy Lehnert Aladár valóban negyvenéves; továbbá nős, két gyermek atyja. Vállalkozó volt, de több ízben tönkrement, és most a vagyona kamataiból él. Tagja a Kerületi Kaszinónak, ahol délutánjait eltölti. Két évvel ezelőtt lett városatya; mással nem is foglalkozik; a közügyeknek él, és néha panaszkodik, hogy önzetlen munkásságát nem méltányolják eléggé. Viktor szemügyre vette ezeket az adatokat, és megfeszített erővel gondolkozott egy biztos sikerű haditerven. Lehnert Aladárt tetten kell csípni, az bizonyos. Tetten kell csípni, de hogyan? Viktor megállapította a maga haditervét, és másnap reggel munkához látott. Lehnert Aladárnak minden lépését felügyelet alá helyezte; úgy járt mögötte, mint az árnyék, reggel, amikor kávéházba ment, és este, amikor színházba ment, ott volt a szomszédságában; a kedvéért tagnak jelentkezett a Kerületi Kaszinóba, és a kedvéért órák hosszat sétált a korzón, amelyet pedig szívéből utált. Ennek a fárasztó detektívmunkának már a negyedik napon volt egy értékes eredménye: Viktor kiderítette, hogy Lehnert úr maga is végez valami detektívmunkát, egy külvárosi házban kérdezősködik egy fiatal nő után, aki ott az anyjával és a testvéreivel egy kétszobás lakásban lakik. A fiatal nőről Viktor megtudta, hogy Weiler Rózának hívják, és hogy állás nélkül levő tanítónő. Ez értékes eredmény volt, mert nyilvánvalóvá tette, hogy a számos ajánlkozó közül Lehnert úr Weiler Rózát szemelte ki arra, hogy hálás kis barátnője legyen. Ez értékes eredmény volt, de amikor ez az eredmény a kezében volt, akkor pár másodpercre csüggedten tekintett szét Viktor a világban. Most megvan az áldozat is, de hogyan lehet Lehnert urat tetten kapni ? Hogyan lehetne minden percét, a reggelét és az estéjét, a lakását és a szállodákat, ahová jár, ellenőrizni ? Hogyan lehetne a leveleit megkaparintania ? Hogyan lehetne azt a levelét megszerezni, amelyben a helyet és az időt megjelöli ? Viktor csaknem elcsüggedt, de egy második felfedezés új bizalommal töltötte el. Felfedezte ugyanis, hogy Lehnert úrnak a rendes lakásán kívül, amelyben nejével és két gyermekével lakik, van egy másik lakása is: kis mellékutcában két szoba, nyüvánvalóan csak arra a célra, hogy Lehnert úr szerelmi kirándulásai számára fedelet nyújtson. Ez a felfedezés jelentékenyen megkönnyítette a Viktor dolgát. Most már csak a kétszobás lakást kellett felügyelet alá vennie. Felügyelet alá vette a kétszobás lakást, és harmadnapra már teljes volt az eredmény. Ezen az emlékezetes napon Lehnert úr délben a lakásban járt, különböző csemegeárukat hozott fel, és kiadta a rendeletet, hogy délután hat órára a lakás legyen enyhén átfűtve. Viktor remegett az örömtől, mikor ezekről a rendelkezésekről értesült. Tehát ma. Ma délután hat órakor. Napok óta tartó fáradozásának, kopómunkájának, esőben, sárban való futkosásának, utálatos emberekkel való érintkezésének, egész lihegő hajszájának ma délután meglesz az eredménye. Délután alig bírt a türelmetlenségével, és már öt órakor lesbe állott. A hűvös kora tavaszi este hamar leereszkedett, de egy végtelen hosszú háromnegyed órát kellett még a szemközti ház kapuja alatt várni, amíg Lehnert úr megérkezett. De végre mégis megérkezett. Világos felöltő volt rajta, bot a kezében és virág a gomblyukában. Vígan sétált előre, és mosolygó jókedvvel fordult be a kapun. — Csak eredj — gondolta Viktor —, csak eredj, most itt vagyok én is. Átment azután a második kapu alá, és most már nyugodtabban várt. Megnézte az óráját. — Weiler Róza pontosan itt lesz — gondolta magában. Sétált a lépcsőházban, és időről időre megnézte az óráját. Pontosan hat órakor egy középtermetű, gömbölyű, barna lány fordult be a kapun, és sietve és izgatottan indult a lépcsőn felfelé. — Ez az — gondolta Viktor. A középtermetű és gömbölyű lány izgatottan és lihegve szaladt fel a lépcsőn. Viktor engedte. — Most felér az első emeletre — gondolta —, most csenget, most beereszti. .. most bent van ... leveti a kabátját... vonakodva leül az asztal mellé . .. reszketve csipeget valamit. . . beszélgetnek .. beszélgetnek . .. beszélgetnek . . . Elég volt a beszélgetésből. Felment a lépcsőn, és becsengetett a kétszobás lakásba. A csengetésre nem jött válasz. Erre ráhelyezte az ujját a csengőre, és addig nyomta, amíg a csengő tűrhetetlen rikoltozására bent egy mérges hang nem válaszolt: — Ki az } Mit akar ? Viktor levette az ujját egy másodpercre a csengőről, de amikor látta, hogy az ajtó nem nyílik, újra ráhelyezte. A csengő rikoltozott. Az ajtó egy vonalnyira kinyílott. — Az istenfáját, mit akar? — kérdezte dühösen a nyíláson át Lehnert. Viktor benyomta az ajtót, megállott egy másodpercre a meghökkent Lehnerttel szemben, azután a sötét előszobából a világos szoba felé fordult. Elindult a szoba felé. Lehnert elképedve ment utána. — Mit akar ? Kicsoda maga ? — kérdezte nyugtalanul. Viktor kitárta a szoba behúzott ajtaját, és belépett a szobába. A belépésére sikoltva menekült egy sarokba, és rémülten takarta el az arcát Weiler Róza, aki eddig az asztalnál állva sápadtan hallgatózott. Lehnert erre összeszedte magát, és dühösen kiáltotta Viktorra: — Távozzék innen! Viktor ránézett. Lehnert erre még hangosabban, de reszkető hangon kiáltotta: — Mit óhajt itt, kérem? Miért jött ide? Viktor megállott előtte, még egyszer végignézett rajta, azután a következő kis beszédet tartotta neki: — Hogy önnek kis szerelmei vannak, az az ön dolga. Hogy ön hogyan él várost kormányzó hatalmával, az is az ön dolga. De hogy ön ilyen apróhirdetéseket tesz közzé, hogy ön ilyen smucig a szerelemben, és hogy ezzel a smucigsággal volt orcája még a nyilvánosságot is felkeresni, az az én dolgom, mert rám nézve elviselhetetlen egy olyan világ, amelyben ilyen dolgok büntetlenül megtörténhetnek. Ezért tehát én ön kikutattam, az útjait számon tartottam és most meg fogom fenyíteni. Lehnert halálsápadtan állott, és mikor Viktor befejezte kis beszédét, a hátsó zsebe felé nyúlt. Viktor villámgyors mozdulattal csapott le kezére, kicsavarta belőle a Browningot, azután mind a két kezét működésbe léptette, és amíg bal keze egy elháríthatatlan ökölcsapást intézett Lehnert gyomortájéka felé, jobb keze egy irtózatos pofont mért a Lehnert gömbölyű és húsos arcába. Lehnert feljajdult, megtántorodott, ingadozott egy-két másodpercig, azután lehajtott fejjel, a szeme elé kapott kézzel kirohant a szobából. Viktor utánanézett. Hallotta, amint átrohan az előszobán, és bevágódik mögötte a lakás ajtaja. Nagy megkönnyebbülést érzett. Tele volt édes örömmel a szíve. A háta mögött ekkor mozgolódást hallott. Hátrafordult. A háta mögött nagy szemmel, kipirultán, kiegyenesedetten ott állott az a gömbölyű, barna lány, aki egy negyedórával ezelőtt bejött a kapun. Viktor meghajtotta a fejét, és szólni akart. De a leány megelőzte. Villámló szemmel támadt rá: — Most talán maga fog nekem állást szerezni ? — kérdezte felcsattanó hangon. — Én, kisasszony, fájdalom, nem vagyok városatya, aki visszaélhet a hatalmával. — Hát akkor minek jött ide ? — Azért, kisasszony, mert. . . mert ez az úr nagyon is olcsón akarta . . . azaz: mert ön túlságosan nagy árat akart fizetni. . . A lány összecsapta a kezét. — Ezért ? — kérdezte rekedten. — Ezért. A lánynak eltorzult az arca. — De hát mi köze magának ahhoz? — mondta jajveszékelve. — Most mehetek haza. Most ehetjük újra az anyámmal együtt a kenyérhéjat otthon. Most állásba juthattam volna. Felemelte a tíz körmét, és sírva rikácsolta bele a Viktor arcába: — És itt jön egy ilyen verekedő csirkefogó, és betör ide, csirkefogó, gazember, hogy az Isten verje meg, gazember, strici... Viktor sápadtan emelte fel a kezét, hogy elhallgattassa, hogy mentegetőzzék, de a lány száján áradt a kétségbeesett szitok és a haragos átok, a tíz körme állandóan előrenyomult a Viktor arca felé, úgyhogy Viktor néhány balul sikerült kísérlet után végre megfordult, és menekülni akart. A lány utána indult, ekkor Viktor futni kezdett, becsapta maga mögött az előszoba ajtaját, lerohant a lépcsőn, és rémülten szaladt ki az utcára, hogy a sötétben megszökjék előle. 21