Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - Megay László: Tengerhajózásunk központja

Bíró lajos elbeszélése A protektor "Dálóczi Viktor, egy lelkes fiatalember, szórakozottan lapozgatta az újságot, és a szeme — végigsétálván az utolsó lapokat is — egyszerre megakadt a következő apró­hirdetésen : „Fővárosnál állást szerzek csinos tanítónőnek, ha há­lás lesz irántam. Leveleket „Befolyásos barát" címen kérek a kiadóhivatalba." Viktor elolvasta ezt az apróhirdetést, nem hitt a szemének, és elolvasta újra. Elolvasta újra, és halvány arca piros lett attól a dühtől, amely lángot vetett a lelkében. Ez mégis a teteje minden arcátlanságnak és minden sze­mérmetlenségnek! A világnak az a képe, amely egy ilyen napilapban tükröződik, amúgy is elég szomorú; a nő sorsa itt a földön amúgy is a megalázottság és a szenvedés; az a vásár, amely az apróhirdetésekben bonyolódik le, amúgy is alantas és tisztátlan, de ez: ez felülmúl mindent. Viktornak amúgy is régi szándéka volt, hogy valami módon harcra kel a világ aljasságai ellen; állandóan ködös háború-tervek kóvályogtak a fejében, és ha forró vágya szerint egyszer valami kereszteshadjárat indult volna meg a Budapesten szétterpeszkedett ordináréság ellen, ő lett volna az első, aki felvette volna a hadjárat jelvényét; időről időre az is eszébe jutott, nem lehetne-e egy titkos szövetséget szervezni a budapesti titkos gazságok, titkos csalások, titkos panamák, a törvény kezét ki­került, vagy törvényesen nem is üldözhető visszaélések ellen; mindmáig ezekből a vá­gyakból semmi meg nem valósulhatott; az apróhirdetés olvastára azonban úgy érezte Viktor, hogy töprengésnek és habozásnak itt nincs többé helye. Nem lehet többé várni. Itt a cselekvés ideje. Viktor felugrott és hozzálátott a cselek­véshez. Leült az íróasztalához, és megírta a következő levelet: Igen tisztelt uram! Csinosnak, sőt szép­nek mondott tizenkilenc éves lány vagyok. Odaadó barátnője lennék, ha nekem a fő­városnál tanítónői állást szerezne. Ha be tud és be akar juttatni a fővároshoz, írjon Remény címen poste restante levelet a főpostára, hol keressem fel. Undorral olvasta át még egyszer ezt a leve­let, amelyet igyekezett az apróhirdetések hangján megírni, parfümös és színes borí­tékba helyezte, elküldte a lap kiadóhivatalá­ba, és türelmetlenül várta a választ. Harmadnap megkapta. A főpostán átvette a Remény jeligéjű levelet, és dobogó szívvel bontotta fel. A levélben ez állott: „Ha komoly a szándéka, írja meg nekem a nevét, a lakását, a családi viszonyait (van-e családja, kikből áll stb.), és küldje el az arcképét (újabb időből valót) Krizan­tém címen a főpostára." Viktor állott a Koronaherceg utcán; a ke­zében tartotta a levelet; a keze remegett, és az arca elsápadt a dühtől. A fogát csikorgatta mérgében. — Ó, te óvatos gazfickó — mondta mint­egy belesziszegve önmagába —, hát te ilyen óvatos gazfickó vagy? A magad nevét nem árulod el, de hálás kis barátnődnek már a családi viszonyait is ismerni óhajtod? Félsz tőle, hogy találkozik valami haragos atya vagy feldühödött bátya, aki utólag megfizet­teti veled csömörletes nagylelkűségedet. No megállj! Berohant egy kávéházba, tintát, tollat, levélpapírt kért, ráírta egy borítékra: Kri­zantém, beletett egy üres levélpapírt, és indult, hogy a levelet bedobja a legközelebbi levélszekrénybe. De azután megint leült, eltépte a levelet, új borítékot címzett meg, és ebbe már nem tett üres levélpapírt. Az üres levélpapírnak elriasztó hatása lehetne. Inkább írjunk egy szép levelet. Ezt írta: Nem szolgáltathatom ki magamat addig, amíg nem tudom a nevét, és nem tudom, komolyak-e a szándékai. Kérem, ne vezes­sen félre egy ártatlan lányt. Remény. Ezt a levelet bedobta egy levélszekrénybe, felindultan járt-kelt a városban egész nap, és este korán feküdt le, hogy másnap korán felkelhessen. Másnap reggel nyolc órakor felkelt, és kilenc órakor már ott volt a fő­postán. Meghúzódott a poste restante leve­lek rekesze előtt és várt. Tegnapelőtt küldte el a levelet — gondolta —, tudja, hogy rög­tön választ kap, ma tehát el fog jönni a levé­lért. Türelmesen várt, az órák lassan múltak, a poste restante rekesz előtt hosszú és tarka vándorcsapat vonult el időközben — nők és férfiak, gyereklányok és öregurak —, de a Krizantém jeligéjű levélért senki sem jelent­kezett. Eljött a dél; Viktor átrohant egy kávéházba, két sonkászsemlét és egy naran­csot tétetett a felöltője zsebébe, azután sietett vissza az őrhelyére. Megkezdődött a délután, és sivár-unalmasan vánszorgott előre. Viktor elfogyasztotta a két zsemléjét és az egy naran­csát, a hivatalos óra letelt, és nem jött senki, Viktor fáradt volt, de csüggedést nem érzett. Ha ma nem jött — gondolta —, holnap annál bizonyosabban jön. Kimerülten ült be egy kocsiba, megkocsi­káztatta magát egy kissé a Stefánia úton, jól kiszellőzötten beült egy vendéglőbe vacso­rázni, azután korán hazament, hogy másnap korán kelhessen fel. Másnap reggel nyolc órakor kelt fel, és kilenc órakor ott volt a fő­postán. Az őrtállás kétségbeejtően unalmas volt, és déltájban Viktor szinte kezdte elveszíteni a reménységét. De amikor már-már elcsüg­gedt, és már azt mondta magának, hogy lehe­tetlenségbe fogott bele, vagy legalábbis rosz­szul kezdte a dolgot, akkor egyszerre világos felöltőben, bottal a kezében és virággal a gomblyukában egy kövéres és derülten vilá­gos úr lépett be az ajtón. Viktornak megdob­bant a szíve, és kimerült tagjain új energia forró hulláma futott végig. A kövéres és világos úr jókedvűen csörte­tett végig a helyiségen, és legényesen, udva­riasan és otthonosan szólt be a poste restante ablakon: — Kezét csókolom, nagysád, Kri­zantém címen van-e levelem? A postáskisasszony keresett egy másod­percig, a derült úr egy egész csomó levelet kapott a kezébe, legényesen köszönt, és indult kifelé. Viktor a felindulástól reszketve kö­vette. — Gazfickó — gondolta magában —, a krizantém a kedvelt virágod, regényes vagy, derült vagy, boldog vagy, jól megy a boltod, egy csomó levelet kaptál... de most itt vagy már a kezemben. A derült úr ringva sétált ki a napfényes utcára. Kint egyenként bontogatta fel a leve­leit, fotográfiákat szedett ki belőlük, és édes­ded mosolygással nézegette a fotográfiákat. Viktor ezalatt szemügyre vette. Sárga a fel­öltője és kerek a feje; sárgás a bőre és világos a bajusza; krumpliorra van, színtelen szeme, erősen pohosodik, és negyvenéves lehet. Tűrhetetlenül világos jellege van az egész embernek, és szinte fickándozik a buta, a ravasz életörömtől. No, majd elrontjuk ezt az örömet. Viktor végigkísérte a derülten sétáló urat egy csomó utcán; azután lekísérte a Duna­parti korzóra; tanúja volt egy csomó meleg üdvözlésnek, baráti kézszorításnak és asz­szonyok felé áramló széles mosolygásnak; fél kettő tájban elindult vele az Andrássy út felé, egy negyedóráig a nyomában járt még, 20

Next

/
Thumbnails
Contents