Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - Hrenk lstvánné: Cselédsorból a legnagyobb társadalmi megbecsülésig

lett kevernünk az anyagot. Akkor minden sokkal nehezebb volt, mint ma, mert ez a művelet sem volt gépesítve. Kézzel kellett átnyomni három-négyszáz kiló anyagot, szitákon, s kézzel kellett összegyúrnunk. Hol voltak még akkor ezek a modern villanygépek! Még a kémián dolgoztam, amikor dalárdát szerveztek a gyárban. Nekem elég jó alt hangom volt, s engem is fölkértek, hogy énekeljek velük. Sok helyen fölléptünk, például a Városi Színházban is. Énekeltünk mindenfélét. A népdalok közül némelyiket néha még most is hallom a rádióban, Béres Ferenc szokta énekelni. Március 15-én előadtuk a Nemzeti dalt, a Himnuszt, a Szózatot. Később a férjem is dalárdista lett. Már gyári munkáslány voltam, amikor a férjemmel megismerkedtem. Rákosszentmihályi fiú volt. Mi abban az időben Sashalmon laktunk. Pont azon a napon ismerkedtünk meg, amikor Szálasi átvette a hatalmat. Emlékszem, minden szórakozóhelyet bezártak, nem volt nyitva se mozi, se színház. Mi, lányok kimentünk sétálni az utcára, Rákosszentmihályon, mert akkor ott volt a „korzó". Jöttek szembe a fiúk, s kisasszonynak szólítottak minket. így szóba elegyedtünk. Mi Pistával látásból már ismertük egymást, ugyanarra a helyre jártunk táncolni. Két hónap múltán megtartottuk az eljegyzést, és november 23-án Cinkotán megesküdtünk. Akkor már nagyban bombáztak. Nem volt idő a háromhetes kihirdetésre sem, ahogy mentünk az esküvőre, háromszor ért bennünket légitámadás. Én már meg is bántam a dolgot, de a férjem azt mondta, esküdjünk meg, mert lehet, hogy holnap vagy holnapután elviszik katonának. Olyan idők jártak, hogy nem tudta az ember, mire ébred másnap. Ekkor volt sláger az a dal, amit Karády Katalin énekelt, hogy „Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy perc az életünk". Tényleg így volt. Egy sufniban volt a lagzink: albérletbe költöztünk egy nénihez. Havi 80 pengőért béreltük ezt a nedves, penészes helyiséget. Egy ágy, egy asztal és egy rozoga szék volt benne. Amikor bombáztak, az egész sufni mozgott. A férjemet, mivel öten voltak testvérek és az édesapja meghalt, felmentették a katonaság alól. Ő volt a családfenntartó. Kőműves szakmát tanult, de csak alkalmi munkákhoz jutott. Hol volt munkája, hol nem, hol fizettek neki, hol nem. Nagyon sokszor jött úgy haza, hogy nem hozott egy fillért sem, mert a pallér nem adott. Eleget nélkülöztünk. Mondtam neki, nincs ennek így értelme, gyere, beviszlek a vállalathoz. Ott is kell kőműves. Amikor Rákosrendezőt bombázták, az nagyon emlékezetes nekem. Soha nem felejtem el: mindnyájan lenn voltunk a nagy irodaépület alatti légópincében, és úgy éreztük, hogy a gyárat is bombázzák. Sírtunk, imádkoztunk, hogy csak még egyszer feljöhessünk a napfényre. Akkor azt hittük, hogy minden összeomlott felettünk. 1944. december 24-én dolgoztunk utoljára a gyárban. Ekkor már nagy belövések voltak. Budapest ostroma alatt én végig Sashalmon tartózkodtam. Alig jöttünk fel a pincéből. Pestet nem láttam, nem mertem bemenni. Alig jutottunk élelemhez, azt ettük, amit találtunk. Árpalisztből gyúrtunk tésztát, azt sütöttük meg a kályhán. Szerencse, hogy a férjem mellettem lehetett. Elment kocsival, lóval vidékre, hozott egy kis lisztet, krumplit, ezt, azt. Volt mellettünk egy laktanya, a katonáknak fehérneműket mostam, kaptam érte kerek szovjet kenyereket. Mostam bizony a hó tetején is, meg is fáztam. Nagybeteg lettem. Ezért nem lehetett gyermekem soha. Mindjárt az ostrom után volt a B-listázás. Üzentek értem, jöjjek be. 45 augusztusában jöttem vissza a gyárba. A munkaügyi előtt sorban álltak a régi kolléganők és sírtak. Kérdeztem, miért sírnak. Azt mondták, kikapták a munkakönyvet, elbocsátották őket. Nagyon megijedtem, arra gondoltam, talán azért hívattak, mert én is B-listára kerülök. Bementem a munkaügyire. Kötegekben álltak a munkakönyvek az asztalon. Azt kérdi a munkaügyi osztály vezetője: mi van Irénkém, miért sírsz? Mondom: látom, elbocsátások vannak, biztos én is köztük vagyok. Váilamra tette a kezét, úgy mondta: amíg mi vagyunk itt a vezetők, egy ilyen jól dolgozó asszonykára, mint amilyen te vagy, mindig szükség van. Adunk neked kenyeret, ne félj. Azért hívtunk, hogy vedd fel a munkát. Kaptunk végre nyersanyagot: ha jól emlékszem, intrajód volt az első anyag, amivel dolgoztunk. A katonaságnak kellett. Nehéz idők voltak. A gyárban kaptunk egy kis kalóriát: egy kiló lisztet és fél liter olajat. A pénznek már alig volt értéke. A végén kis bőrönddel vittem haza a fizetésemet. Ezreseket meg milliókat kerestünk, de nem tudtunk venni rajta úgyszólván semmit. Volt a gyár mellett egy lómészárszék. Húsjegyünk volt, arra kaptunk lófelvágottat, lókolbászt, lóparizert, ilyesmit. Én voltam a beszerző mint fiatal asszony, hátizsákkal jártam át a boltba, hordtam a sok lókolbászt. Akkor az aranynál is többet ért nekünk az ennivaló. A munkám után egyre több megbecsülésben volt részem. 1952-ben sztahanovista-kitüntetést kaptam. 1953-ban kineveztek csoportvezetőnek. Amikor megindult a szocialista brigádmozgalom, 1959-ben az elsők között alakítottuk meg a Petőfibrigádot. Azért választottam Petőfit névadónak, mert szeretem a verseit, s azt akartam, hogy a brigád is megszeresse. Huszonketten alapítottuk a brigádot. Azóta már sokféle kitüntetésben részesültünk. Számomra talán az volt a legemlékezetesebb esemény, amikor 1965-ben Dobi Istvántól átvettem a Parlamentben a Munka Érdemérem arany fokozatát. Ezek voltak az ünnepnapok. Különben végig ugyanazt a munkát végeztem, amit 1948-ban elkezdtem. Hogy csoportvezető lettem, nem azt jelentette, hogy nekem nem kellett dolgozni. Igaz, nem is bírtam volna ki, hogy csak úgy sétálgassak a munkatársaim között. Szerettem a munkámat. Mert felelősségteljes. A gyártási lapok szerint kellett összeállítanom a különböző alapanyagok arányát, hogy abból gyógyszer legyen. Olyan ez a munka, mint a gyógyszerészé, csak mi mindent nagyban csináltunk, tonnaszám. Igaz, a gyártási lapokon föltüntetik, hogy miből mennyi kell, de a gyógyszer öszszeállítása a mi felelősségünkre történik. Visszanézve a múltamra, elégedett vagyok. Szerettem a munkámat, és hála istennek, az egészségem is megvolt hozzá. Csak egy nagy fájdalmam van: hogy nem születhetett gyermekünk. Ahogy öregszünk, félek, egyre jobban egyedül maradunk. Van egy keresztfiunk, akit nagyon szeretünk. Most már felnőtt fiatalember, nyomdász. Három nagy örömöm volt az életben. Az első, amikor megkaptam a kormánykitüntetést. Akkor éreztem először az egész életem munkájának a gyümölcsét, amikor kezembe adták a kitüntetést. A második nagy öröm akkor ért, amikor a Szamuely Tibor Tiszthelyettes Iskolában zászlóanyának választottak. Addig azt se tudtam, mi az a zászlóanya. Azon a héten délutános műszakban voltam. Délelőtt kijöttek értem a lakásomra, vállalati kocsival. Nagyon megijedtem. A pártirodára hivatnak, mondták; tiszta volt a lelkiismeretem, dehát az ember soha nem tudhatja . . . Mindenre gondoltam, csak erre nem. Egy katonatiszt várt rám a pártirodán. „Ne tessék ilyen ijedten nézni", mondta, „arról van szó, hogy zászlóanyának választjuk". Az meg mit jelent? Majd megtudom, az alezredes elvtárs megmondja. Nagyon ideges lettem, mert dolgozni szerettem, de szerepelni nem. Életem igen nehéz percei voltak, amikor kétszáz kiskatonának ígértem meg, hogy odaadó híve és becsületes védelmezője leszek a zászlójuknak. És nagy büszkeséget éreztem a szívemben. A harmadik örömöm: 1974-ben új lakást kaptam. Harminc évig laktunk Sashalmon egy sötét, vizes, penészes lakásban. Sokan azt mondták, hogy túl szerény vagyok, miért nem kérek lakást!? Sohasem szerettem dicsekedni a kitüntetéseimmel, harcolni — magamért. Harcolni csak a munkatársaimért tudtam. Amikor megkaptam a lakást, 30 ezer forintot kellett volna befizetni. De csak 20 ezer forintunk volt, 10 ezer hiányzott. „Kezedben van a kiutaló" — mondogattam magamban, ahogy jöttem ki az irodaépületből; mégis sírva mentem végig a gyárudvaron. Egyre csak az a 10 ezer forint járt az eszemben. A kollégá'm kérdezték, miért sírok. „Megszerezzük azt a pénzt valahogy!" Meg is kaptam az OTP-től a kölcsönt, a munkatársaim elintéztek mindent. Decemberre be tudtuk fizetni az egész összeget. Szép, napos a lakás, kétszobás, Kőbányán az Óhegyen kaptuk. Amikor eljött a brigád látogatóba, azt mondták: ha valaki megérdemelte ezt a lakást, hát te igen. Aztán errői nem beszélgettünk többet. Teát főztem nekik, süteménnyel kínáltam őket, jól eltelt a délután. 36