Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - Hrenk lstvánné: Cselédsorból a legnagyobb társadalmi megbecsülésig

Azért kellett eljönnöm a mátyásföldi családtól, mert édesanyám nem bírta a magányt. Két gyerekkel maradt özvegyen. Azt mondta, költözzem haza, s járjak otthonról munkába. Először Rákosszentmihályra kerültem, Garai orvoshoz. Onnan Csillaghegyre mentem dolgozni, de ott csak egy hónapig maradtam. A háziúr idősebb ember volt, vendéglős. Kidolgoztatta a lelkemet is, amellett erőszakoskodni kezdett velem. Egyszer leküldött a borospincébe, hogy hozzak fel bort. Utánam jött, dulakodnom kellett vele, s majdnem belelökött a meszesgödörbe. Sivalkodtam, lejöttek a vendégek, ők Visszaemlékezések 1965 — Dobi István átnyújtja a Munka Érdemérem arany fokozatát mentettek meg. Azonnal el akartam menni, de nem adta ki a pénzemet meg a cselédkönyvemet. A rendőrséghez fordultam; kijött velem egy rendőr, annak a szavára megkaptam a holmimat. A legjobb helyem a Nagymező utcában volt, egy zsidó családnál. A gyerek mellett voltam, és mind nagyon megszerettek. Akkor már kezdődtek a háborús idők, de én még akkor nem értettem ennek a jelentőségét. Emlékszem, sokat beszéltek arról, hogy mi lesz a sorsuk. Nagyon féltek. 1941-ben el kellett jönnöm tőlük. Akkor még nem tudtam, hogy soha többé nem látom őket. Édesanyám mosni járt egy házhoz. A férfi raktárvezető volt a Wander Gyógyszergyárban. Az ő révén kerültem 1941-ben a Gyógyszergyárba. És innen men, tem nyugdíjba 1975 decemberében. Nagyon nehéz volt annak idején ebbe a gyárba bekerülni, csak protekcióval lehetett. Az édesanyám két keze munkája volt az én protekcióm. Az újonnan belépőket azzal fogadták: két hét a próbaidő, ha nem végzed rendesen a munkádat, két hét múlva repülsz! Én végig arra gondoltam, hogy két testvérem van otthon s az édesanyám, nekem itt meg kell fogni a dolog végét. Először a csomagolóba tettek, a Schneider mama keze alá, aki nagyon erélyes néni volt. Az a nagy hiba megvolt bennem, hogy nem tudtam meghajolni, csak dolgozni. A Schneider mamának meg kezet kellett csókolni, s meghajolni előtte. Akkor ez volt a szokás. Én nem tudtam neki kezet csókolni, se meghajolni előtte, csak becsületesen köszönni. Vénlány-típus volt, amúgysem szerette a fiatalokat. Hiába igyekeztem. Összevissza Amikor még kézierővel készítettük a gyógyszert törtem a kezem az Ovomaltinos dobozokon — de még így sem tetszettem neki. Úgy, hogy csak két hétig volt maradásom a csomagolóban; utána a kémiára kerültem. Ott aztán egészen más volt minden. Az akkori osztályvezető, Hann mérnök, azt mondta nekem: itt mindenkor megbecsülnek, kislány, itt más életed lesz, mint a csomagolóban. Tudták az előzményeket. Hét évig voltam a kémia l-en, 1941-től 48-ig; lombikokat mostam és takarítottam. Szaktudás nélkül nem állíthattak gépek mellé. 1948-ban kaptam egy erős benzolmérgezést. Úgy történt, hogy amikor mostam a lombikokat, mindig beszívtam a benzol forró gőzét. Akkor még nem voltak ilyen védőfelszerelések, mint most. Gyakran összeestem. Megmeredtem és megkékült a szám. Úgy, hogy lemondtak rólam az orvosok. Két kolléganőm meg is halt benzolmérgezésben, csoportvezetők voltak. A benzol megöli a pirosvérsejteket. Eltiltottak ettől a munkától. Aztán lassan rendbejöttem s a tabletta-osztályra helyeztek. Itt is nagyon nehéz volt a helyzet, mert megerőltető fizikai munkát kellett végeznem. Innen, az előkészítőből indult ki minden tab. letta. drazsé. Tonnaszámra kel. 35 megbecsüfésio