Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - Ady Endre két elbeszélése

Ady Endre két elbeszélése A Hét-Mária utcán Nem laktak soha végzetes emberek a Hét-Mária utcán. Talán tizenöt ház bújt itt össze szomorúan, csöndben, szinte félve. Mintha ki akarnának illanni a városból: csak egy alkalmas, leples, tolvajpalástoló éjszakára várnak. A házak lakói surranva, ritkásan szálltak ki innen. Surranva, ritkásan szökdöstek vissza. Tavaszonként egy-egy kóbor verklis tévedt el ide. Ijedten állott tovább. A kicsi utca nem szenvedhette a lármát. Házai süketen, elkeseredetten dobták vissza a hangokat. Elfojtott, szitkos sóhajtásukat szinte hallani lehetett: Menjetek innen, hangok. Mi semmit sem akarunk a városból. Mi félünk. Itt a cselédek sem álldogáltak a kapukban. A Hét-Mária utcán nem volt az embereknek várnivalójuk. Kocsi csak olykor dübörgött. Az utca filléreiből élők erre csak nagyon néha jártak. Lappangott a kicsi Hét-Mária utca nem is egészen szélén a városnak. Külön lelke volt, mely alaptalan szemrehányásokat lehelt be a város rengetegébe. — Ti rosszak vagytok, többi utcák. Ti bolond, lármás utcák. De engem ám békében hagyjatok. Versengve vonatkoztak el itt az élettől az emberek. Egymás között nem volt megállapodásuk. De érezték, hogy a vállaik összeérnek. Összetartottak a szíveikben. Vigyázott mindenki, nehogy becsempésszen ide valaki valamit, ami az életet fölkorbácsolja: Vigyázat, vigyázat. Egész világ tele dühös kergeséggel. Vigyázat, vigyázat. A Hét-Mária utcán álmodjon csöndeset a vér. Miként történt? Az utca elfelejtett résen lenni. Egy februárnak ködös napján Ábrist, a szobrászt, beengedte a Hét-Mária utca. Kicsi szobába, harmadik emeletre, honnan nyugtalan, égő fekete szemeivel messze látott Ábris. Szeretett ő messzenézni, mert messze földeket járt. Tele volt nyugtalansággal, kifejezetlenséggel a lelke. Ülni szeretett ablakában Ábris. És nézni, nézni. Fekete szemének fényességét kiszórta sokszor egy szögletkőre, egy félénk, utcapori árnyékra, egy csukott ablakra, egy repedt háztető-cserépre. De olyan nyugtalanok voltak, e nagy szemek, hogy szinte beleremegett a kicsi utca. A néma házakra e szemekből távoli nagy viharok emlékei ülepedtek. Egyszer, hogy Ábris szemei úgy csapódtak a szemközti házra, mintha köveiből meztelen nőszobrokat akartak volna kivésni, hirtelen meglibbent egy függöny. Szemben, az első emeleten, virágos ablakban. Egy pillanatra kikandított egy vörös hajú, fehér arcú, kékszemű asszonyfej. Mintha hívást hallott volna. A fekete és kék szemek megijedtek egymástól. Olyan temetői volt itt minden. Még csak a tavasz sem lármázott a Hét-Mária utcán. A függöny ijedten libbent vissza. De Ábris már látta, hogy az asszony szemének kis rózsái csodálatos, apró napraforgó-rózsák. És e szemek sokat sírnak a Hét-Mária utcán. Mintha ezóta a város hadikészülödéseit lehetett volna hallani. Tavaszi estéken a hetedik-nyolcadik utcából ideért egy-egy szerelmes sikongás. Korhely-kurjantások. kapucsapódások, kocsi-zakatolások zaja érkezett. Készült az élet a Hét-Mária utcára. A kicsi utca lakói titokban riadoztak. Nehéz szagát érezték a közeledő életviharnak. És nem sejtették, ki hozta a veszedelmet. Egyre nyugtalanabb napok jöttek. Az utca lelke egyre forróbban lehelte a maga szemrehányásait. Már portyázó csapatokat küldött erre a város. Egy csöndes délutánon sokszoknyájú parasztleány futott végig vihogva a Hét-Mária utcán. Vagy négy kiabáló, hevült, mesterlegény tartott nyomában. Egy éjszaka szinte egy óráig Szólott lent az utcán egy rekedt harmonika. Beszabadult a Hét-Mária utcába a nyugtalanság. Ábris pedig nézte az ablakot, honnan olyan szemek néztek vissza, melyeknek kis rózsái csodálatos napraforgó-rózsák. A tavasz is segített Ábrisnak. Addig fohászkodtak ők ketten, Ábris és a tavasz, az elsőemeleti függönyös ablakhoz, míg az ablak órákra levetkőzött. És állt mögötte az asszony, a vörös hajú asszony, kigyúlt arccal. Az apró napraforgó-rózsák néha úgy megnőttek, hogy egy gombostűnyi fehérség sem maradt az asszony szemgolyóján. Virág volt ott csak, virág. Áprilisban már bolond volt a Hét-Mária utca. Az egész környék cselédsége ott kergetőzött. A vörös hajú asszony pedig már integetett is, ha az úr el-elment. Nehéz fellegként tornyosult a végzet a kicsi utca fölött. Olyan volt a feszültség, hogy szinte leszakadtak az események a Hét-Mária utcára. A kicsi utca elveszítette önmagát. Szűkölt, borzongott, hogy most, no most rögtön ráömlik a szenvedélyek, a kacajok és jajgatások özöne. Ábris csak nézett, nézett. Egy tavaszi alkonyaton egy kis varrólány nyargalt be az utcába. Riadtan, mint egy kis bornyú-őz. Egy pillanatig megállt a ház előtt, hol Ábris lakott. Üldözték. Á kislány habozott, s aztán beszaladt a kapun. Három pelyhes bajuszú kamasz fordult be az utcán. Elől egy puha, kedves, szemtelen arcú legény. Mintha valami kis manó súgta volna meg neki, eltalálta, merre tűnt a leány. Beugrott ő is a kapun. A másik kettő nem látta. Ezek ellenségek voltak. Piszkosak, nagy, durva kezűek. Ám Ábris nem nézhette őket. Soha még annyi vér nem öntötte el az asszony fehér arcát, szemközt az első emeleten, mint ezen az alkonyaton. Nedvesek és tikkadtak voltak, szinte véresen pirosak az asszony ajkai. Ábris várt valamit. Az asszony fölemelte jobb karját. A tavaszi pongyola lecsúszott. Meztelen karja olyan volt az asszonynak, mint egy kis lángoszlop. Fölemelte a karját. Egyszer, kétszer, háromszor . . . Hívta az asszony Ábrist. Ábris elugrott az ablaktól, egy kalapot keresett. Véletlenül egy szürke kalapja akadt a kezébe. Sötét volt a szoba. Alkonyat volt. Az utca, a Hét-Mária utca szinte jajgatott a félelemtől. A lépcsőn, egy szögletben beleütközött valakibe Ábris. ők voltak. A kisleány és a szürkekalapos legény, akik idemenekültek. Megijedtek. Ábris futtában, lelke gyors meglágyulásában, gondolatban megáldotta őket. Hiszen ezek is csókot adnak egymásnak. És rohant Ábris. A kapunál megállott. Szürke kalapos fejét hajtotta ki kémlelve először a nyugtalan utcára. Valaki kiáltott: — Ez az. Ez a szürke kalapos úrfi. Üsd. A két piszkos, nagy, durva kezű legény leselkedett a kapuban. Az egyik egy kalapácsot rántott elő a zsebéből, s fejbecsapta Ábrist. Ábris lebukott. Csókra indulóban s véresen. Az első emeleti ablakban valaki sikoltozott. A két szurtos legény ügetve vágott neki az estének. A házak rémült lakói kitódultak. Az utcába kocsik vágtattak be. Rendőr-kardok csörögtek. A város kiöntött. A félelmes, a rejtelmes nagy élet magához ölelte ez estén vonagló karokkal, brutálisan a kis csöndes, szűz, félénk Hét-Mária utcát .. . Ábris föltápászkodott. Szédülve rontott ki a tömegből. Szemeibe csorgott ön vére. A nagy, fekete szemekbe. Az elsőemeleti ablakot nézte Ábris. Véresen és boldogan. Az asszony szerelemmel s aggodalommal mosolygott Ábrisra. A napraforgó-rózsácskák integettek: — Várunk. Gyógyítsd meg a fejedet. (1905) 20