Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - Ady Endre két elbeszélése

Egy budapesti autóban Kölcsön-automobil volt, úgynevezett bérautó, könnyelmű perzsa-kánok, moldovai bojárok s magyar gavallérok számára készült alkalmatosság, amilyet 1911-ben használtak Budapesten. Futni iparkodott a hencegő, uraskodó, hazugságos szekér, az ócska és sokszor igazított és fényezett, gyorsabb iramok után hörgő vagy elájuló, ezúttal zárt. Gyönge, vékonypénzű legény ült benne, az Altstein Péter, jeles, ifjú, magyar tudós, kinek külföldi megbecsültetéséről akkoriban sokat és örömmel olvastunk. Októberi tempóban esteledett s Altstein, ha csak kisunyított is a homályos ablakokon a ködbe, már köhögött, holott mosolyogni szeretett volna, és próbált is. Budáról, az északi, legszélső Budáról, kelt útra Altstein Péter a gethes gépkocsival, mely fáradt , de vidám szuszogásokkal örült, mikor megállították jóval a Margit-hid előtt. Erre a napra és órára ide ígérte kérés után a találkozást a halvány Madarász Pippa, ki rendesen csak akkorra szokta magát kimosni az agyag-piszokból, ha mikor dolgozik, lévén szobrásznő. Tehát — mosolyogták kissé kínok között Altstein tanár úr kékült, reszkető és finoman-zsidósan finom ajkai — Pippa kisasszony valakitől jön, s ha nem, akkor ezt fogja hazudni. Mert hazudnia okvetlenül kell — mosolyogták tovább a fázós gondolatot az Altstein ajkai, melyek valószínűleg se tanári lecke-adásokra, se spanyol hevességű csókokra valók nem, vagy nemigen lehettek —, mert hazudnia okvetlenül kell. Tréfás kopogás az ablaküvegen, az ajtó robajjal kiszakadt, s Pippa, Madarász Pippa átugrotta a kínos mosolygásban szinte megfagyott ifjú tudóst, s már ott ül furcsa, kuncogó nevetéssel a jobbján. Zavart félig-iidvözlések, még zavartabb, rekedt hangú parancs a borotvált, kabaréénekes arcú sofőrnek, s az öreg, hazug járó-szerszám visszafordult. Pippa: Hova megyünk, Péter, én ma nem vagyok színházhazugságra sem berendezkedve, tehát pontosan nyolc órakor otthon kell lennem: várnak. (Egy szó sem igaz abból, amit mond — állapítja meg Altstein —, de ma kötelességem úgy tenni és mutatni, mintha végre mindent elhinnék neki.) Péter: Olyan nehéz volt ma a várás, Pippa, tudja, a Zugligetből jöttem, a kis menyasszonyomtól, aki — már tudja — régen nem menyasszonyom. (Ez az ember —• villant át a Pippa agyán — nagyon nekibátorodott, s most bizonyosan kibékült a nőjével, s amit eddig gyáván próbált, most elszántan csinálja: hazudik.) Pippa: No, lássa, Péter, milyen furcsa ez, de igazán furcsa, maga végre szakit a menyasszonyával, s ugyanakkor én — sajnos — ma alighanem kibékülök a volt vőlegényemmel, drága szüleim kedvéért, s no, egy kicsit maga miatt. (Hitvány — gondolja dühösen a tudós, ifjú tanár —, sose volt neki vőlegénye, s egyszerűen és még mindig azt szeretné, ha én afféle bokorból kiugratható nyúllá válnék: nem.) Péter: Tudja jól, Pippa, hogy a menyasszonyomat szépen, bár durván eldobtam magáért, s tudja jól, hogy egyetlen vágyam, nem is vágyam, halálom, őrületem: maga szabályosan is az enyém s csak az enyém legyen. (No, ezt megtanítottam hazudni — somolyog belülről Pippa —, és kell valami most már, ami úgy zuhanjon, üssön, mint a derült Égből csapott istennyila.) Pippa: Akarom, hogy menjen csak maga kényelmesen vissza a menyasszonyához, az gazdag, előkelő és nem rút, és a maga életét nem szabad elrontani egy olyan kis senkinek, mint én vagyok. Ne higgye, amit az előbb beszéltem : nem kell nekem a volt vőlegényem, senki se kell és sohase fog kelleni, nekem elég, ha magát boldognak látom s nekem elég a magam művészetébe kényszerített nem igaz életem. (Nem igaz, és csak ez igaz — dühöng az ifjú tudós, de alig mozdulva és mosolyogva ha látni lehetne —, nem igaz és most már hazudjunk — véli.) Péter: Most meg kell mindent mondanom: az én életem a te akaratodé, szeszélyedé, ostobaságodé, szerelmedé vagy nem szerelmedé, a tied. (Majdnem lépre megy Pippa, de eszébe jut, hogy mindenki hazudik, ha asszony, s ő bár voltaképpen asszonyok fölött való lény, mégis vigyáznia kell, ez az Altstein rosszabb, mint egy asszony.) Pippa: Én akarom, hogy maga szeressen, mert ha megpukkadásig szeret is, még mindig én vagyok a megcsalt, a mindent feláldozó, az igazi szerető, aki még a vőlegényét is eldobja — semmiért. Péter: Ez a semmi én volnék, ugye, ez a semmi, ez a semmi, aki majdnem kiköhögte tüdőjét, torkát, száját, fogait, szívét, hogy volt-menyasszonyától érkezvén, lássa az ő igazi, majdnem igazi asszonyát, aki nem tudná megcsalni, mert nem tud csalni. Már túljártak a Hűvösvölgyön, s a vegetáció csodálatos hunyó szineit s szent változatosságát csupán szívükben szemlélhették volna, és Altstein, aki alapjában egy új romantikájú költő volt, cselekedte is. Péter: Haza kell mennie, drágám, akit csókolni külön új üdvösség, haza kell mennie, mert magát várják, ah akármit is beszél, s engem is várnak, ha akárhogy is tagadnám. Csönd, rossz autó-muzsika, csókok, ölelések, vágyak, amelyek túlszárnyalják az autót, s azokat, akik egymással ígyen találkoznak. (Biztosan, valamelyik szeretőjéhez kívánna menni az a leány — dünnyögi fájó fejében Péter, a tudós —, és én két nap múlva már Nizzában leszek, s ezt nem tudja senki, én sem tudom biztosan, ez a veszedelmes nőstény sem, Bárczy polgármester, sem senki, mert én se tudom.) A kocsi nagy erőlködések árán átment Pestre, azután beszaladt a Belvárosba, ahol Pippának nincs műterme, s hol ő csak egy afféle egyszerű polgári-leány, kinek az apja zugügyvéd. Pippa: Ez egy átjárós ház, maga már tudja, de nehogy eszedbe jusson, hogy nem megyek haza, s hogy talán a te furcsa fantáziád szerint elmegyek valaki máshoz. Péter: Soha rosszat nem gondoltam rólad, s ez a nagy kötelezettség, mely hozzád kapcsol, amíg csak élet az élet, s most kérdem, hogy holnap hol találkozunk. A bérautó fejedelmi borravalóval kifizetve, s Altstein, a jeles, ifjú, romantikus tudós sír, holott semmi oka rá. No, persze, Pippa nem ment haza, de ezt előre tudhatta volna, és tudta is. És ő már holnap elutazik minden való vagy képzelt menyasszonyoktól, Budapesttől és saját igen szeretett önmagától is. Pippa: (gondolatban) Ezt a marhát becsaptam, s meg is érdemli, és most van két órám még, drága szobrász-tanáromhoz fölnézni, hátha otthon van a fia. Péter: No, csakhogy leráztam a nyakamról ezt a Pippát, aki azt meri hinni, hogy még talán feleségül is veszem, ezt a hazugot, ezt a senkit: holnap utazom, s vége. A sofőr elszabadult, s mintha megifjult s megépült volna a gépe, úgy szaladt a Tisztviselőtelep, valóban budapesties cimet viselő környékére. — Hol jártál — kérdezte nem Zsuzsi, hanem Susinne, ki részben bonne, részben nevelő volt egy miniszteri osztálytanácsos úrnál. Mintha a ködnek se lett volna kedve ezek után megmaradni, majdnem csodás világosság támadt a ködben, s a rozoga autó boldogan pihent. (I9I3) 21