Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - Urbanizálódó ország XIV. Tamás Ervin: Eger

Wormser Antal felvétele — A Nagyvárad tér és a Ferenc körút közötti szakaszon a vágányépítés munkáit irányítom, részt veszek a kitűzésben, ellenőrzők, szervezek. Miközben beszél, kezével a csizmaszárba bújtatott zöld munkanadrágját igazgatja. Ha csak finom vonalú kézfejét, vékony ujjait látnám, és nem tudnám, hogy kié ez a kéz — hihetném: sebészorvosnőé vagy zongoraművésznőé. íme, a pesti metró alépítményének, súlyos, sok száz tonnás vasúti síneknek egy törékeny nő parancsol pontos igazodást. Az ő utasításai szerint fűzik szigorú rendbe a földalatti vashálót, készítik a pályát a metróvonatok kocsijainak, amelyekbe rövidesen — milyen természetes lesz! — besétálunk és leülünk. És utazunk, munkába, haza, találkozóra— mindig valahová, mert valahová örökké visznek az utak. Dorner Edit útja most a lámpafényes, vasboltozatos alagútba vezet. Reggel 7-től este fél 6-ig dolgozik odalent, idefönt, ahogy a munka megkívánja. Ha kell, ha hozzák a síneket, szombaton, vasárnap is bejön, éjszakára is marad. Ott van az átvételnél, ellenőrzi a minőséget, ügyel a szállítás biztonságára, nehogy baleset legyen. Ezt a munkát nem lehet akárkire bízni. Hát még a szociális ügyeket, a hozzá beosztott munkások ezerféle kérésének, kisebb-nagyobb gondjainak intézését! Rossz a tévé a munkásszálláson? Valakinek panasza van a bérezésre? Nem kapták meg a munkaruhákat? Hozzá fordulnak, tőle kérnek segítséget legelőször, és ő, csakis ő az, aki intézkedhet. — Ennyi férfi között ilyen férfias munkában milyen érzés egyedül nőnek lenni? Elfogadják? Az építésvezetőnőt megelőzi a válaszadásban főnöke, Kocsis József: — Ha megvan a tudás, teljesen mindegy, férfi-e vagy nő a munkások vezetője. Itt az számít: ki mit tud. — Emlékszik-e arra, melyik volt az a nap, amikor átesett a tűzkeresztségen és a beosztottjai maguk közé fogadták, elismerték? — kérdem Dorner Editet. — Nem tudom, mikor volt ilyen napom, egyáltalán volt-e? Tizenkét éve vagyok itt, és 13