Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - A főváros 1976. évi aranyérmesei: Gobbi Hilda, Döcher József és dr. Salyámosy Miklósné

Pro Urbe 1976 Döcher József Hog/an juthat el valaki a VIII. kerületi Kisfuvaros utca szoba-konyhájából a Városháza díszterméig, a Pro Urbe aranyéremig? A válasz, ha úgy tetszik, a „recept" egyszerű: végy nagy adag. átlagon felüli szorgalmat, becsületet, adj hozzá sok akaratot, munkaszeretetet s tetézd meg jócskán bölcs derűvel kevert nyugalommal, amely mindig, minden nehézségen átsegít. Mindez, s még sok egyéb adottság együtt található egyetlen emberben, aki fizikai mivoltánál fogva sem egy a tucatból. Száztizenhét kiló, 48 éves s még ma is felemel egyedül két, két és fél mázsát. Nem profi súlyemelőről vagy nehézsúlyú birkózóról van szó, s nem is valami hájtömegről. Csupa kőkemény izom, erő, kamaszos, hamiskás mosolyú, zömök barna ember. Döcher József — vagy ahogy az egész Józsefváros és az onnan szétszóródott nyolcas Madisz-osok ismerik: a Bundzsi — szállítómunkás a Főspednél. Huszonhárom éve egyfolytában, hűségesen. Az alapozást ehhez az igazán nehéz fizikai munkához már 1945-ben megkezdte. „Örökölt" is hozzá valamit: a hórukk-munka az akkor 17 éves bivalyerős legénytől nem volt idegen, apja negyven évig hordta a zsákokat a Gizella-malomban. Az édesanya faszéncsomagolással toldozgatta a család szűkös jövedelmét, a három lánytestvér is keresett és talált munkát. A fiú eleinte leginkább a szombat esti Madiszbálokon próbálgatta félelmetes erejét. Valahogy mindig úgy adódott, hogy jókora verekedésekbe gabalyodott. Félték, tisztelték, útjából kikerültek a többi józsefvárosi suhancok. — így volt ez akkoriban, minek is tagadnám, hisz olyan sokan emlékeznek rá— meséli nevetve. — Apám, anyám nem nagyon ért rá a nevelésemmel törődni, az utca, meg a Tisza Kálmán tér volt a gyerekszobám. A verekedésről aztán egy szép napon egyszeriben leszoktattak. A Madisz-titkár megkért, legyek én a legközelebbi bál főrendezője. Büszkén vállaltam, nem sejtve a csapdát, mert ezzel a megbízással, úgye, nem lehetett verekedni, sőt, a mások ilyen szándékát is le kellett szerelni. Megfeleltem, így lettem a rendezőgárda vezére s így kerültem be a mozgalomba. Ezután sorra újabb erőpróbák következtek. Akkor még többpártrendszer volt, mi a Kommunista Párt plakátjait hordtuk, ragasztottuk éjszakánként. Aztán Tatabányára mentünk, a széncsatába, rohammunkára. Kellett a szén a vasútnak, az üzemeknek, a fázó pestieknek. A romeltakarításból is kivettük részünket. A Duna-parti szállodák, a Vigadó romjait egy-kettőre eltüntettük. Az éjszakákat egyre ritkábban töltöttük bálban. A napi munka után éjszakai munkára mentünk, például a Nagykörútra, hogy felújítását határidő előtt befejezhessük. Irdatlan sok romot, lomot letakarítottunk a pesti padlásokról. — Ez volt hát az előedzés, a sok társadalmi munka, rohammunka, széncsata? — (gy is mondhatjuk. 53-ban, amikor a vállalathoz kerültem, a Fősped elődjénél, a Szefunál még lovasszekérrel hordtuk az árut, tüzelőt, gépeket, szerelvényeket, amit kellett. Nem mondom, jó erőben vagyok, így aztán mindig oda hívnak, küldenek, ahol a legnehezebb a munka. Emlékszem, például 59 őszén egyszerre 800 vagon cukor érkezett a gyíra-kbóf a pesti páfyatKfvarra. Ez több mint a fele volt a főváros évi cukorszükségletének. Sürgősen ki kellett rakodni, raktárba szállítani. Az Ipari Vásár üres Petőfi csarnokát jelölték ki raktárnak. Mi, erősfiúk, a Fősped legjobb brigádvezetői jelentkeztünk erre a munkára. Egy-kettőre végeztünk s 500 vagon cukorból formás piramist raktunk össze a vásári csarnokban. Vagy: szólt az üzemegység vezetője, hogy pluszmunka vár a Szabadkikötőben, 80 vagon krumplit, hagymát kell berakni az uszályba. Nem téma — megyünk, megcsináljuk! Évekig voltam a Fűtőberendezések Gyárába kihelyezett szállítóbrigád vezetője. Gépek szállitása, ez a mi profilunk itt, a Fősped 2-es számú üzemegységénél. A vállaiat hat egysége közül a kettesé a nehéz áruk, a gépkolosszusok, páncélszekrények szállítása. Meg a szén. Budapest összes közművét a kettes üzemegység látja el tüzelővel. A lakásépítkezésnél is besegítünk. Néha akad könynyű munka is, zongorák, barokk bútorok, márvány sírkövek szállítása. Hat-hét tagú brigádunk elbánik az 50—60 mázsás gépóriásokkal is. Persze, nemcsak fizikai erő, de ész, érzék, meg nagy gyakorlat is kell hozzá. Segédeszközeink a hévér, görgő, csigasor, a bakállvány, a hatméteres pallók, amelyeken 35 fokos szögben felvontatjuk a portékát. Ketten gurtnival felviszünk négy mázsát, akárhová. Ehhez is kell ész, tudni, hogyan kell a gurtniba beállni, felegyenesedni s közben arra is vigyázni, hogy a másik meg ne szakadjon, hogy egyenlő legyen a teherelosztás. Naponta 230— 240 mázsa súlyt rakunk föl-le. Havi 260 órát teljesítünk. A Főspednél tavaly is mi, a kettes üzemegység voltunk az elsők. Végleg elnyertük a kongresszusi vándorzászlót. Hatszázan vagyunk, sok a törzsgárdatag, aki már 20—25 éve „űzi az ipart". Ha újak, kezdők jönnek, berakják őket ezekbe a masszív szocialista brigádokba, sokan beválnak, megmaradnak. — Szokott-e fáradt lenni? — Nem jobban, mintakármelyik másik munkásember a maga helyén. Nagy előnye ennek a munkának, hogy mindig szabad levegőn vagyunk, nincs blokkolás, de a tízóránkatrendesenledolgozzuknaponta. Emellett sportoltam is, tizenhárom évig futballoztam. Most már inkább a fiatalokkal foglalkozom. A KISZ-eseket tanítom, a sportoláson, a kispályás játékokon keresztül közel kerülünk egymáshoz, így szoktatom őket jó munkára, pontosságra, közösségi életre is. Elfogadják, amit mondok, hallgatnak rám, talán apjukra se jobban. Az elmúlt húsz év alatt száznál több fiatalt tanítottam be. A fiam szerelő szakmunkás, munkahelyén KISZ-titkárnak is megválasztották. Korán nősült, mint én. A nagyobbik unokám már hétéves. Társadalmi munkája sokrétű. Korábban a gellérthegyi Béke-park, a Lágymányosi Vásár-város tereprendezéséből, a népligeti úttörő-domb, mostanában pedig a kispályák építéséből is kivette a részét. De tagja a vállalati pártbizottságnak is, alapszervi vezetőségi tagként is működik. A Szakszervezeti Bizottság tömegszervezeti felelőse, a döntőbizottság tagja. Tizenöt éve munkásőr, parancsnoki beosztásban tevékenykedik. Tavaly megkapta a Szolgálati Érdemérmet. — Ha az ember munkások között, a munka által nő fel, vérévé válik a tevékeny élet s mindig tudja, hol van rá szükség. A kommunista embernek pe<fig csupán egy különleges ismertetőjele lehet, az, hogy mindenütt elöl áll, a könyökével is odafurakszik, ahol a tennivalókat osztogatják. Van még valami, ami igazán szokatlan a szállítómunkások körében. Iskolába jár, az intenzív gimnázium negyedik osztályát végzi. Idén érettségizik. A Fősped négy és félezer dolgozója közül eddig tizenöten vállalkoztak erre, Döcher József az elsők között. — Annakidején csak a nyolc elemit végezhettem e!, igaz, azt kitűnően. Emlékszem, mikor anyám beteg volt, kérte, mossam fel a padlót, inkább ne menjek iskolába. Felkeltem öt órakor, kitakarítottam, aztán loholtam az iskolába. Több mint harminc év után, most két éve, megkérdezték a pártbizottságon, volna-e kedvem tanulni. Volt! Nem mondom, hogy könnyű. Sokszor úgy érzem, nehezebb, mint egy páncélszekrény. A harmadik osztályt hármas átlaggal végeztem. — Szép teljesítmény a napi 50—60 mázsa mellett. — A tanáraink érdeme. Úgy foglalkoznak velünk, annyit segítenek, hogy lehetetlen nem tudni. S érzem, ahogy hónapról-hónapra jobban fog a fejem s tágul az érdeklődésem. Régebben például elzártam a tévét, ha görög drámát vagy Moliére-t adtak. Ma már végighallgatom, tetszik, érdekel. Örült a magyartanárnőm, amikor elmondtam neki. Bevallom, a vizsgáktól nagyon drukkolok, szinte reszketek a folyosón, míg rám kerül a sor. Kiver a víz, elhagy az erőm, ilyenkor talán még ötven kilót se tudnék felemelni. A feleségem nagyon jól főz, vizsgák idején különösen a kedvemben jár, hogy legyen erőm a nehéz órákban. Még soha, sehol nem féltem, de az érettségihez jókora kurázsit kell gyűjtenem. Örökös derűje ismét nevetésbe hajlik: — Mondtam az üzemegység vezetőinek, aztán nehogy bársonyszéket toljanak alám, ha meglesz az érettségi, mert én csak a brigádomban, a gépek, görgők, hévérek között érzem jól magam igazán! (me, Döcher József, a negyvennyolc éves, 117 kilós, szállítómunkás brigádvezető — munkásőrparancsnok — negyedik gimnazista — nagyapa vázlatos portréja. A kétszeres kiváló dolgozó kitüntetés után most az 1976. évi Pro Urbe aranyérem kitüntetettje. Egy rég-volt „fenegyerek", az egykori széncsaták, a rohammunkák ifjú hőse mostanra a hétköznapok forradalmának, a sok és sokféle napi tennivalónak harcosává érett. Sokan tisztelrk-becsülrk Döcher Józsefet, s ami fontos: példáját mind többen követik. Szabó Gabriella ->