Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - A főváros 1976. évi aranyérmesei: Gobbi Hilda, Döcher József és dr. Salyámosy Miklósné

Pro Arte 1976 Gobbi Hilda Az Angelikában találkoztunk, boltíves cukrászdában, a szelídbarokk Szent Annatemplom tövében, a Batthyány téren. Néhány perccel a megbeszélt idő előtt érkeztem. Ő már ott volt, falatozott. Nem tűnt fel senkinek. Nem súgtak össze mögötte a felszolgálónők: „Nézd, a Gobbi". Jelenléte oly természetes, mintha az „inventár"hoz tartozna. Mondom is neki. — Ülni, enni tudok — tanítják a főiskolán — mondja azzal a legyintő öngúnnyal, amellyel a nagyon érzékeny emberek hárítják el a bókot. — Szabó néni ügyben ? — kérdezi aztán, iménti hangsúllyal. — 0, nem . . . — Akkor hát ? — Közös a szülőföldünk. Arról szeretném kikérdezni, hogy mit jelent Gobbi Hildának Budapest? Nagyon szelíden néz rám. — No, jó — mondja. — Rettenetes lokálpatrióta vagyok! Pesten kívül nem szeretek semmilyen más várost. — Abból is Budát ? — Leginkább a Vízivárost, ahol felnőttem, és a régi, a tág-udvaros józsefvárosi házakat, terebélyes diófákkal. Persze Óbudát is, meg a Röltex boltokat . . . egyszóval mindent. Szeretem, szidom, csodálom, bosszant, fáj is olykor. — Itt születtem a Vízivárosban, a Halász utcában laktunk. Az elemit a Csalogány utcában jártam, a gimnáziumot a Szilágy Erzsébetben, akkor az még a várban volt, ott, ahol most a Hilton épül. A kanyargós Csalogány utcából pedig széles útvonal lett. Világvárosi! Rendben van, elkerülhetetlen az urbanizáció. Mondják. Dc hol golyóznak ott most a gyerekek ? Vagy már nem is golyóznak ? — Másutt még, azt hiszem; itt, ott. — Hol? Merre? Oda elmegyek, megnézem őket. — Tűzbe jön. Félbeszakítom. — Kérdezhetek valami nagyon egyszerűt ? Miből érzi leginkább, hogy köze van Budapesthez. Habozás nélkül válaszol. — Abból, hogy itt minden csekélységen felindulok. Egyszóval, én itthon vagyok, nem turistaként. Ez elkötelezettséget jelent, állandó felháborodást, ösztönzést is persze, vagy mit tudom én. Az is lehet, hogy a természetem nem hagy nyugodni. Igaz, másutt oda sem figyelek egy oktalanul felbontott úttestre, frissen tatarozott, de már máladozó vakolatú házra, feltúrt parkra, lebontott Nemzeti Színházra. — Fáj még a régi Nemzeti ? — Nagyon! S nemcsak azért, mert ifjúságom része volt. A Blaha Lujza tér is kietlen azóta. — Hol járt külföldön ? — Sehol. Egyszer-egyszer a társulattal, vendégjátékban. De turistaként soha. — Mantovában sem ? — Olasz származásomra céloz ? Hát, nem, Mantovában se jártam. Különösebben nem is érdekel őseim városa, mégis amikor Tito Gobbi a pesti Operaházban fellépett, írtam neki, hogy mit tud a családról. Azt válaszolta, alighanem 4 rokonok vagyunk, mert ő is mantovai. Ott pedig a Gobbi-k mind rokonok. Küldött egy csokor rózsát. Ennyit Mantováról . . . Hol is tartottam ? Nos, ha az ember nagyon szeret valamit, az elkötelezettséget is jelent. Megyek az utcán és dühöngök; miért kell lebontani olyan óbudai házakat, amik után néhány év múlva sírni fogunk. Persze, az idegen észre sem veszi. Volt, nincs. Nem az övé . . . Vagy itt van a gesztenyesor a Duna-parton. Egy részét kivágták. Pedig meg lehetett volna menteni őket. Én ott minden fát ismertem. Az ujjam hegye még ma is érzi a domborzatukat. Idenézzen! Ez a vágás itt a hüvelykujjamon a gesztenye tüskéjétől van. Úgy kellett kioperálni. Gyermekkoromban gyűjtöttük a gesztenyét; húsz kilóért egy kanárimadarat adtak az Állatkertben. És katonazenekar is masírozott itt. — Az csak nem hiányzik ? — De az élő zene igen. Az utcai muzsika. Amitől jókedve kerekedik az embereknek. Ha itt, ott megszólal . . . lehet, hogy öregszem, de keveslem a mosolyt, nem a hivatalos jókedvre gondolok, abból van elég. Folytassam? Kevés a mozi, s ami van, elhanyagolt, jellegtelen. Némelyikben folyó bort mérnek a büfében és röviditalt, természetesen. Idefigyeljen! Valamikor a Baross téren volt a Capitol, aztán végig a Rákóczi úton : a Rialto, a Roxy, a Fortuna (a Dohány utcában a Kamara), az Uránia, a Fórum, az Eskü téren pedig a Casino. Ennyit csak úgy kapásból. Amikor színinövendék voltam, a Szimplonba jártunk, a Palaceba, meg a Bodóba, most egyszerűen nincs kávéház, amely nekünk még otthon volt, pihenés, haza, iskola és annyi minden más. S hol vannak a kiskocsmák? Ahol a marhapörköltnek íze is volt. No, itt, ott azért akad még a Józsefvárosban. És a parkok?! Annyi jó kertészünk van, akkor hát mitől olyan elhanyagoltak ? Folytassam ? Van hónap, hogy több beadványt is írok különféle tanácsoknak, legutóbb éppen a III. kerületinek, a Krúdy utca ügyében. Lesz-e foganatja, nem tudom . . . Még mondaná, ömlik belőle a szó, ötletek, javaslatok, panaszok, de csipkelődve félbeszakítom: — Jó nincs ? — Ej, hát az egész, nem érti ? Persze, hogy érti! Én igazi pesti vagyok: a nagyapám olasz, az anyám osztrák. — Ha most azt kérdezném, melyik az a szerep. amelyre a legbüszkébb, mondjuk, amit jól játszott el, amivel megelégedett, mit felelne? — Hogy melyik szerep? Ha tettem valamit, akkor az a Bajor Gizi színészmúzeuma a Stromfeld Aurél utcában és a két színészotthon. Ezek igazi szerepeim. Most megkaptuk a múzeum felső emeletét is. Harmincnégy pályatársam relikviáit őrizzük ott. Sorsukat, sorsomat. Hadd dicsekedjek : múzeumunknak az elmúlt év decemberében, amely hónap közismerten a legkevésbé frekventált, a csoportokon kívül négyszáz látogatója volt. — Vágyai ? — Magam sem tudom. Végigmegyek az utcán és eszembe jut valami. Elmondom, megírom, kérvényezem. Nincs pénz, mondják. Lehet, hogy nincs, de nem csak milliók kellenek, hanem az emberek lelkesedése és segítsége is, ők is vannak milliónyian. Tapasztalatból tudom. Erről gyakran elfeledkeznek. Igen, van egy vágyálmom: egy kávéház, étterem, orfeum vagy olyan eszpresszóféle, nem is tudom, minek nevezzem, egy helyiség, kétoldalt asztalokkal, a falakon plakátok, csuprok, matricák és miközben vacsoráznak az emberek, egyszercsak előlép, mondjuk Jancsó Adrienne, elmond egy verset, vagy a Honthy énekel valamit. És a helyiségnek „Piros ernyő" lenne a neve. Ha engedélyeznék, megígérem, soha többé nem lépnék színpadra. — Ne mondjon ilyent, hisz mindig ott van! Szerencsére. Kifelé jövet a ruhatárosnő ránknevet. Persze, Gobbi Hildára. — Jaj, de jó, hogy itt tetszik lenni — mondja. — Az Icával csinálni kellene valamit, mert nagyon szemtelen, meg kellene rendszabályozni. — Bízza csak rám — feleli Gobbi nagyon komolyan. — Naponta negyven ember téveszt össze a Szabó nénivel — mondja odakint. Egy héttel később találkoztunk a Városháza dísztermében, a Pro Arte kiosztásán. Meghatottságát próbálja önirónia mögé rejteni. Hát igen ... A Kossuth-díjat, azt korán kaptam, hogy a Kiváló Művész címet megérdemeltem-e, az bizonytalan, de ezt az aranyérmet, ezt a budapestit, ezt nagyon szerettem volna. Az aranyérem jó helyre került. Csapó György Csigó László felvételei