Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Juhász Gábor: Egy pesti építőmunkás viszontagságos élete

bieknek. Külön feladatom volt a napi ter­melést (csillemennyiség) jegyezni, a dolgo­zókat létszám szerint felírni, a kereseteket, a ledolgozott napok szerinti bontásban, a hétvégi fizetések alkalmával arányosan elosztani. Arra is vigyázni kellett, hogy a csille jól meg legyen rakva, mert a pallér árgus szemekkel figyelt és ha nem volt tele­rakva, levonta a teljesítményből. így igen becsületesen, megerőltetően kellett dol­goznunk, látástól-vakulásig, akkordban. A keresetünk pedig még május hónapban is, amikor már a napok igen hosszúak, napi 86 fillér volt. Elkerget a bányaigazgató Ilyen nehéz körülmények között is alig kerestünk tehát havi 20 pengőt. Nem be­szélve arról, hogy akkoriban már naponta 30—35 vagon különféle kőféleséget szállí­tottak el a bányából. Az idősebb banda­vezetők végre elhatározták, hogy ha jön a bánya igazgatója, fizetésemelést kérünk. Május végén, az egyik délelőtt jött is az igazgató. Megbeszélésünk szerint mi, a hét bandavezető, elindultunk az igazgató elé, aki a gyakornok és a főpallér kíséretében érkezett. Mentünk is egy darabig együtt, de közben hol az egyik, hol a másik kolléga lemaradt. Kinek a bocskora oldódott el, kinek sürgős dolgára kellett mennie. Úgyannyira, hogy az igazgatóékkal már csak én találkoztam szemtől-szembe . .. Sapkámat a kezembe véve, illedelmesen köszöntem. S így-valahogy beszéltem: „Igazgató úr, azért jöttünk ide, hogy mivel a napok már igen hosszúak, szállítás is van bőven, a keresetünk meg még mindig na­gyon kevés, méltóztassék a fizetésünket följebb emelni." Lehettem én tisztelettudó és beszélhet­tem illedelmesen — ahogy a mondókám végére értem, pörölycsapásként értek az igazgató szavai. „Piszkos kommunista", „szocialista", „lázító" és hasonló jelzőkkel illetett. Majd azt vetette a szememre, hogy bandavezető létemre épp én uszítom a többieket. És azonnal elkergetett a bánya területéről. Munkatársaimtól el sem kö­szönve, ballagtam az akácoson át hazafelé. Szegény édesanyámnak feltűnt a szokat­lan délelőtti megjelenésem és azonnal rosszat sejtett. Megmondtam, hogy fizetés­emelést kértünk és ezért vagyok kicsapva a bányából. Előbb csak sírdogált, de azután nagyon összeszidott. Hiszen mindig arra oktatott bennünket, hogy engedelmesked­jünk fölötteseinknek, mert másképp nem élhetünk meg. Sajnos, abban az időben a munkás, a zsellér sorsa ilyen gondolkozásra késztette a szegényembereket. Nagyon bántott engem is ez az eset. És bizony nehezteltem idősebb társaimra, amiért cserbenhagytak. Csak később gon­doltam végig a dolgot és értettem meg őket. Hiszen mindannyian családos embe­rek voltak. Én akkor még fiatal, nőtlen voltam és mégiscsak könnyebben viselhet­tem el a helyzetemet. Az én életemben ekkor kezdődött a nagy változás. Otthon munkát már nem kaphattam. Budapestre jöttem, dolgozni. Itt nagy utánjárásra építkezésen kaptam munkát. Az egyik leghosszabb ideig tartó munkahelyem a Szalay utca sarkán épülő, akkor modernnek nevezhető, hatemeletes házépítésénél volt. Sosem felejtem el, hogy amikor már az épület befejezéséhez köze­ledett, a négyszögletes vízlevezető eresz­csatornák tartóbilincseinek a helyét én véstem ki a vasbetonból. Dolgoztam Új­pesten, az Árpád utcában, a Soroksári úton, Csillaghegyen és Óbudán. Hogy akkor milyen körülmények között dolgoztunk és éltünk, annak részletesebb megvilágítására ez a hely kevés. Igen sok­szor a cement tárolására, a szerszámok megőrzésére felállított fabódéban, üres cementes zsákokon aludtunk. Az óra­bérem 24 fillér volt, s ha jól emlékszem, egy villamos átszállójegy és 1 kg fehér kenyér ára is annyi volt. Hogy a munkát bírjuk, sok kenyeret, töpörtyűt, tejet és esténként llkovicsnál egy-egy tányér bab­levest és sült krumplit ettünk. Emellett a kéthetenként hazulról hozott szalonná­val és egyéb élelemmel táplálkoztunk. Üzemi konyha, munkásszállás, útiköltség­elszámolás stb. nem hogy nem volt, hanem még elképzelni sem tudtuk, hogy ilyen is létezhetne. De sokszor mentem kora reg­gel, gyalogosan, a Filatori dűlőből az Össze­kötő hídon át Újpestre, dolgozni! Este pedig, ugyancsak gyalog, vissza. Kezdtem már érett férfi lenni. Szerel­mem is volt már, és bizony nagy gondot jelentett az otthon megteremtése. Mivel az építkezés csínját-bínját megtanultam, így odahaza, édesanyám háza végébe, ter­méskőből egy szobát és pincét építettem magamnak. így gondoltam a fészket kialakí­tani jövendő családomnak. De amikor már hosszabb ideig Budapesten dolgoztam, a Filatori dűlőben lakó nagybátyám meg­engedte, hogy a kis háza végében ugyanígy építsek magamnak egy helyiséget. Ez egy hivatalosan is engedélyezett „mosókonyha" lett — valójában az én első önálló lakásom, ahol nyugodtan alhattam és néha még főz­hettem is magamnak. Még mindig iskolapadban írásom elejéből kitűnhetett, hogy az akkor kötelező 6 elemi osztályt sem tud­tam elvégezni. Ebbe azonban sehogysem nyugodtam bele. Budapestre kerülve be­iratkoztam az újpesti polgári iskolába és a különbözeti vizsga után esti tanfolyamon tanulgattam. De csak 34 éves koromban — az 1945/46. tanévben —, a Rottenbiller utcai polgári iskola esti tanfolyamán tudtam befejezni a 4 polgárit. Időközben ugyanis mind gyakrabban félbe kellett szakítani a tanulást, mert folyton hordták a katonai behívókat. S most eszembe jut 1943 szomorú tava­szának egyik napja — meg egy fél maroknyi mákos tészta. Az Észak-keleti Kárpátok keleti lejtőjén volt Lavocsni helység. Itt volt azoknak a katonáknak a gyülekező­helye, akik az emlékezetes frontáttörés után még életben maradtak ugyan, de lelki­leg megtörten, rongyosan, a legtöbben sebesülten vagy betegen, az éhségtől és fáradtságtól majdnem aléltan kerültek ide. Ez olyan háttéri katonai tábor volt, ahol már igen sok nyegle katonatiszt is teljesített szolgálatot. Volt Vöröskereszt­kirendeltség, orvosok, ápolónők stb. Én is ide érkeztem, több napi nyers bur­gonyafogyasztás után, igen éhesen. A reggeli feketekávéért való sorbaálláskor megtud­tam, hogy ebédre mákos tésztát főznek. Örültem, hogy végre jóllakhatok, főleg olyan étellel, amit igen szeretek. Elérkezett az ebédkiosztás ideje. Kaptunk is mákos tésztát, de csak annyit, hogy a fél markom nem lett volna tele vele. Szólni nem lehe­tett, mert akkor kikötés lett volna a vége, ami pedig a legkegyetlenebb emberkínzás. Bennem ez olyan nyomot hagyott, hogy amióta hazakerültem, az én otthonomból a mák nem hiányozhat. Testvéreim Testvéreimről is hadd szóljak. Sorsuk többé-kevésbé megegyezik az enyémmel. Ezt apró epizódok is elárulják. Az egyik öcsém két telet töltött az orosz fronton. 1944 késő őszén, visszavonulóban, meglátogatta a családját. Vigasztalni akarta édesanyánkat is és jóhiszeműen azt mondta neki: bizony olyan a helyzet, hogy örülnie kell, ha az öt fiából kettő épségben meg­marad. Nagy sírás és bánat közepette vál­tak el. És alig hagyták el öcsémék gépkocsi­val a községet, máris találat érte őket. így őt az esztergomi kórházban érte a felszaba­dulás. Ma beteges, nyugdíjas vasutas. A másik öcsémnek 1941 nyarán volt az esküvője. Még aznap megérkezett a kato­nai behívója. A postás emberségére vallott, hogy csak másnap hajnalban kézbesítette ki a behívót. Egy évig nem találkozott a feleségével. Ma nyugdíjas mozdonyvezető. A harmadik öcsém, többszöri bevonul­tatása után, utoljára Kolozsvártól Gyöngyö­sig harcolt. Addigra már csak heten marad­tak az osztagukból. A Mátra dzsungelján át sikerült rongyosan, tetvesen, kimerülten hazavergődnie. A szomszéd elfalazott pin­céjében bújt meg többedmagával. Csak éjjel jöhettek ki egy kis levegőt szívni. Lakott ott egy idős néni is, akit nem lehe­tett a dologba beavatni. A néni éjjelente nem tudott aludni és így abban a hitben halt meg szegény, hogy kísértetek járnak az udvarban ... Ez a harmadik öcsém szabómester lett. A negyedik testvérem a 30-as években a nélkülözések elől Svájcba, majd Német­országba ment. Volt idő, amikor 22 éven át nem találkozhattunk. Ma nyugdíjas ker­tész. Én a felszabadulás után jelentkeztem az új Nemzeti Hadseregbe. S csak a háború végleges befejezése után szereltem le. Legutóbb több mint 20 évet dolgoztam egy nagy építőipari vállalatnál. Több ered­ményes szaktanfolyamot végeztem. Mint törzsgárdatag, szocialista brigádvezető, többszörös élmunkás és kiváló dolgozó mentem nyugdíjba, öt éve. Saját ottho­nomban, tisztes nyugdíjból élek. Körülöt­tem két aranyos unoka. Télen a központi fűtésünk intézésével, tavasztól őszig a ház körüli kert gondozásával foglalom el ma­gam. A zöldségféleséget szórakozásképpen teremtem elő a 6 tagú családnak. Szépen kiegyensúlyozott, anyagi gondok­tól mentes életem van. Csak az a baj, hogy ez már nem soká tarthat, és hogy hol ilyen, hol olyan betegség gyötör, még a reuma is sokat kínoz. 36

Next

/
Thumbnails
Contents