Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Juhász Gábor: Egy pesti építőmunkás viszontagságos élete

Édesapám (balról a második), családjával is megbénította. Hogy mégis elvergődtem az istállóig a megvadult lóval, azt csak a biztosító zabiának köszönhettem. A hosszú kantárral megfeszítettem a zablát, így az állat nyelve leszorult, ami egy kicsit meg­szelídítette. Az utcai járókelők így is meg­botránkozva nézték a fiatal gyerek harcát a hevesvérű ménnel. Egyébként ez a pesti kirándulás haszon­nal is járt. Mielőtt a lóval útnak indítottak volna, az uraság a helyi szabómesterrel egy sötétszürke öltönyt csináltatott ré­szemre. Felsőkabátnak pedig a háborúból megmaradt huszár főhadnagyi mentéjét adta rám. így az öltözékemre igen büszke voltam. Ekkor ismerkedtem meg a Dunával is. Az iskolában tanultam, hogy Magyarország legnagyobb folyója, s a kíváncsiság majd ki­fúrta az oldalam, mert én eddig csak a Zagyvát láttam. Budapesten a Thököly út 101. sz. alatt levő Joó Ferenc féle vendéglő­ben kaptam enni. Itt tudtam meg, hogy a Thököly út folytatásában, a Rákóczi úton haladva elérhetem a Dunát. Az első alka­lommal a Keleti pályaudvarig mertem el­menni, másodszorra a Körútig, majd a harmadik napon elértem a Dunát. Igazi nagy élmény és boldogság volt ez a gyalog­szerrel végrehajtott felfedezőút! A budapesti kirándulás után rövidesen a helyi kőbánya vállalat kovácsműhelyében lettem próbaidőre kovácsinas. Kezdtem beleszokni a szakmába és már éppen szer­ződtetni akartak, amikor ismét pórul jár­tam. Az egyik facsille vasalására készítettük a vasat. Az igen széles és vastag laposvasat vörösre izzítottuk, majd a formálás (rá­verés) következett. Hárman ütöttük az izzó vasat egy-egy nagy kalapáccsal, s hogy­hogy nem, az én kalapácsom a munkát vezető kovácsmester kezéből kiütötte a kis kalapácsot, úgy, hogy azzal a fejét is megütötte. Erre a mester teljes erejével a mellemhez vágta a kalapácsát és elkerge­tett a műhelyből. így a szerződést nem tud­tuk megkötni, s nem lett belőlem mester­ember. A legfiatalabb aratómunkás Az idő közben haladt és én is nőttem, erősödtem. Voltam summás, arató, kő­fejtő. Minden munkaalkalmat meg kellett ragadni, hogy élni tudjunk. Még nem vol­tam 17 éves, amikor egészrészes arató lettem. Itt már az embert felnőttnek néz­ték. Mint fiatalembernek, bizonyítanom is kellett, mert nálam sokkal erősebb és ta­pasztaltabb embereket nem tudtak be­venni a csoportba, hely híján. így szívvel­lélekkel fogtam a nehéz munkához. Tud­tam, hogy csak azért alkalmaztak ilyen fia­talon, mert árvák voltunk s hogy a testvé­reimnek is meglegyen télre a kenyerük. Amikor a kaszát életemben először a kezembe vettem, két hónapig egyfolytában le sem tettem. Kezdtük a lucerna és rét vágással, folytattuk az aratással, majd a bíborhere levágása következett. Közben a lucerna újra nőtt és ismét vágni kellett. A félkezesek pedig a már megszáradt takar­mányt takarították be utánunk. Szerencsére bírtam annyira a nagy megerőltetést, hogy a két hónap alatt csak egy napot kellett Négy fivérem mulasztanom. Azt is azért, mert a verejté­kezés közben a kelleténél több vizet ittam a falajtban tárolt állott vízből és attól rosszul lettem. Az oldalamon nőtt kis daga­natok szóra sem érdemesek. Ezeket „malacoknak" neveztük. A hasfal erőltetése folytán keletkeztek. Az aratás befejezése után a cséplés követ­kezett. Ez már valamivel könnyebb munka volt, csak a kicsépelt gabona fölhordása a magtár padlására tett próbára. Naponta 150—200 q gabonát kellett a szérűskert sarkában levő magtárba behordani, 80—82 kg-os zsákokban. A hordási távolság 50— 100 m között változott és kb. 30—50 lépcső­fokon kellett vállon felvinni a teli zsáko­kat. Este 9—10 óra felé hagytuk abba a munkát, s hajnali 4 órakor kezdtük elölről. Minálunk az emberek egy része a nyári hónapokban mezőgazdasági munkát vég­zett az uraságoknál. Az év többi hónapjá­ban pedig a helyi kőbányában dolgozhatott, ha éppen alkalmazták. Én is több szezon­ban dolgoztam ebben a bányában. A kiter­melt kő részbeni géppel való összehúzásán kívül minden munkafolyamatot kétkezi munkával — csákány, lapát, vasvilla, bontó­rúd, vasfúró, kalapács és sínvasból házilago­san készített vasék segítségével — végez­tünk. Ez igen nehéz fizikai munka volt. Az 50—100 kg-os kődarabok csillébe való emelése közben a jobb karomat annyira megerőltettem, hogy a jobb kezem és rajta az ujjaim még a mai napig is reszketnek, és reszketni fognak, amíg csak élek. Még megvannak néhányan azok közül, akik eb­ben a bányában váltak nyomorulttá, a mos­toha körülmények miatt. Ki a kezét-lábát törte, volt, akit a leomlott szikla magával sodort s részben összezúzott, egy másik me g e gy fe | ne m robbant paxit tisztítása közben a szemevilágát veszítette el stb. Több éves munka után én, mint fiatal­ember, a bányában az egyik munkacsoport vezetője lettem. „Partifírer", ahogy mi­felénk mondták. Mint bandavezetőnek, a munkában jó példával kellett elöljárni, még jobban kellett dolgoznom, mint a töb-Katonatársaim között a második világháborúban 35 Ötödik osztályos bizonyítványom — ezután kellett kimaradnom az iskolából

Next

/
Thumbnails
Contents