Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Losonci Miklós: Rácz Edit műtermében

sokan éltek váltakozó szerencsével: olykor tűrhetően, olykor tűrhetetlenül. Anyagi helyzetünk révén mi ez utóbbiakhoz tartoztunk; ebédelni kifőzdébe jártunk, vacsorára, reggelire többnyire befizettünk a főbérlőnél, vagy ettünk szafaládét, almát, még zsíros kenyeret hagymával. És mégis jó, sőt szép volt ez az én szegény-gyerek gyerekkorom, még kiskamasz se voltam, amikor különös, kalandos életem megkezdődött. A mozgalomban. És a művészet környékén. Többet jártam színházba, mint ma. Az Operában ugyan csak a karzatról hallottam és nem láttam az előadásokat (kivéve a szereplők lábát és sleppjeit), de a Népszava szervezésében voltak munkáselőadások, általában jó darabokhoz juthattam el olcsón, a Nemzeti Színházba, a Vígbe, Bárdos Artúr Belvárosi és Művész Színházába. így láthattam a Szent Johannát, Az ördög cimboráját, A velencei kalmárt, a Hat szerep keres egy szerzőt és sok mást; mígnem megalakult Pünkösti Andor Madách Színháza, ahol már „protekciós" főrajongó voltam s egy-egy előadást nemcsak a Népszava könyvesboltban vásárolt jegyekkel, hanem ingyen nézhettem meg, többször is. És néztem, láttam a Független Színpad előadásait, a zeneakadémiai Ady-esteket, a vigadóbeli izgatott művészagitációt a fasizmus ellen. Er

s mozibolond voltam. Nem olyan igazi és mindenre érzékeny mozibolond, mint Mándy Iván. Mai szemmel: kicsit sznob mozibolond voltam én lapelosztó koromban, így történt, hogy nem láttam se Stan és Pant, se a Broadway Melody-kat, annál több francia filmet, a Ködös utakat és a Rács nélküli börtönt, és az amerikaiak közül a Viva Villát, a Capra vígjátékokat és persze minden Chaplint; a magyar filmek közül a Radványi Géza-féle majdnem politizáló művészfilmeket, a Zárt tárgyalás-1 és az Európa nem válaszolt, Szőts István Emberek a havason ját háromszor. És a legpregnánsabb fasiszta filmeket is láttam „meg kell ismerni az ellenséget"-alapon, a faramuci Dr. Kovács István tói a pogromokra szító Jud Sú'ss-ig. Moziba járni nem volt luxus, de azért a mozitól elvárhatta az ember, hogy még a „kis piszkosokban" is szellőztessenek két előadás között, a jegyszedők valami sajátságos szagú légtisztítót spricceljenek a nézőtéren, és a nézők csendben legyenek előadás alatt. És aztán voltak a nagy mozik, a drágák, ahová csak kivételes esetekben, nagyon-nagyon jó filmekhez vettem jegyet. Mindig fáj a szívem, ha manapság ezekbe a szép, jobb ruhát, ünnepibb tartást, eseményebb eseményt követelő-kínáló mozikba elvetődöm. A Royal Apollóból lett sivár Vörös Csillagba, a nagyszerű közönséget vonzó, ám rettentő kényelmetlen Toldiba, mely akkoriban City mozi néven általában jó filmeket játszott, és előadásain — oly kellemes volt a terem — néha megjelent őfőméltósága, a kormányzó is, amit abból lehetett észrevenni, hogy olyankor lezárták az erkélyt. Most nincs „elit" mozi, mindenütt egyaránt vetítenek jó és rossz filmeket. S minden előadáson egyaránt láthatók a véletlenül betévedt, és már feltűnést sem keltő divat-toprongyba öltözött nézők. Rossz volt persze albérlőnek lenni, rossz volt állandóan hurcolkodni, sok minden nagyon rossz volt, többek közt az is, ha azt játszottuk a barátnőmmel, hogy „szemmel vásárolunk" a Belváros pompás üzleteiben: szép ruhát és szép kabátot és még kalapot is, hogy aztán őt a szülei, engem apám elvigyen a Király (ma Majakovszkij) utca kis boltjaiba, „praktikusnak" nevezett vacakot venni. De cserébe a kislány-hiúság óhajaiért, ott volt nekem másodotthonnak a Vasas Székház a Magdolna utcában, az Újpesti Munkásotthon és a Nemesfémes Szakszervezet, a május elseje előtti néma séták a Ligetben, a hűvösvölgyi Nagyrét majálisai, a veszély és a barátság csodavilága, a szemináriumok és mozgalmi túrák reménysége, a biztos tudat, hogy Csák Máté földjén mi leszünk az isten — előbb-utóbb. 1945. január 17-én ezt írtam a naplómba a Batthyány tér szenespincéjében: „Ma átmentünk Pestre, mert az éjjel azt álmodtam, hogy S. J.-nek több doboz csokoládéja van. Reggel elindultunk Monával (Szentpál Mónika), mondták, hogy az Erzsébet-hídon még át lehet menni. Ott sorba állítottak minket, libasorba, és tízesével kísért elöl-hátul egy-egy német katona. A hídon mindenféle drótok lógnak, biztos ezt is fel akarják robbantani, mielőtt elmennek a fenébe. Az Apponyi téren két holttest. A mellükön tábla: ÍGY JÁR AZ . .. nem olvastam végig. Egyre nagyobb gyakorlatunk van a hullák nézésében, de ilyen táblát még nem láttunk. J. nem volt otthon. Elmentünk az Aradi utcába, Hajdú Mikiékhez. Nagyon kedvesek voltak és kenyerük is volt. Ettünk, de még adtak is. Mondták, maradjunk náluk, mert Pest előbb fog felszabadulni, mint Buda. De akkor eszünkbe jutott, hogy senkitől se búcsúztunk el és lehet, hogy Cini is keres vagy Pásztor Miki, és különben is, Hajdúék honnan tudnák?" „1945. január 18. Az éjjel megmozdult a ház. Majdnem úgy, mint a múlt héten, amikor az a hagy ház összedőlt. Mi szerencsére nem dőltünk össze. De valami történt. Reggel kimentünk a térre és megláttuk a ZÁSZLÓT, a vöröset. A Parlament tornyán. Szóval Pest tényleg! Ott a Ml ZÁSZLÓNK. De nem lehetett soká örülni. Kiderült, hogy az éjjel felrobbantották a hidakat. Mindet." „1945. február 13. FEBRUÁR TIZENHÁROM. Február tizen három!!! Este — tegnap— bejött a pincébe Hans, és azt mondta, menjek velük. Most jön a nagy visszacsapás. Mona úgyis a kórházban fekszik, de legalább én meneküljek az oroszok elől. Hahaha! Azt találtam ki, hogy nem lehet, mert én Monát nem hagyhatom magára. Utána egész éjjel mentek a németek. Furcsán mentek, mert a sebesülteket a Várba vitték, az egészségesek meg énekelve masíroztak. Reggel csend lett. CSEND. Én már tudtam, hogy győztünk. De nem történt semmi. Szemben, a kórházban kitettek egy orosz feliratot és a kalaposné a mi házunkra is kirakott egy fehér lepedőt. Én csak vártam. Akkor megszólalt a hangszóró a vörös zászlós parlament felől. Beolvastak magyarul egy orosz hadijelentést, hogy Budapestről sikerült kizavarni a náci hordákat. Vagy valami hasonlót. Akkor olyan sercegés jött, amiből tudni lehetett, hogy zene következik. Én kiálltam a tér közepére, mert azt hittem, most jön az Internacionálé. Először lehet hallani szabadon. Hát tényleg zene jött, de egész más. «Egy kis kíváncsi kacsa — egy este nem ment haza — elvitte őt a Hangliba egy kisliba — és ebből lett a nagy tragédia ...» Hát néha ilyen vicces a történelem. Délben találkoztam az első szovjet katonával. Elég lassan jöttek a Batthyány térre." Nekem ez a nap volt az a XX. századi nap. A kezdet. Ha minden másként történt is, mint ahogy elképzeltem, ha nem is voltam már kisgyerek, mint az a Karinthy, aki a január elsejét várta, ha a vörös zászlóról, amit csaknem egy hónapja néztem és csodáltam kiderült is utóbb, hogy német ejtőernyő volt, amely fennakadt a Parlament csúcsán — én ma abban a huszadik században élhetek, ahol a várakozások (divatosabban: elvárások) zöme beteljesül, ahol a budapesti Parlament tetején ötágú vörös csillag fénylik, az üvegét Csehszlovákiában készítették, Csepelen, a volt Weiss Manfréd, a volt Rákosi Művekben szerelték össze és egy zseniális ácsmester dolgozta ki a felemelés technikai módozatát. Közben persze sok minden történt és a Weiss Manfréd— Rákosi Művekből szolid Csepel Vasmű lett, Budapestből Nagy-Budapest, a Lipótváros összekeveredett Angyalfölddel, a IV. kerület előkelő rangsorát a tegnapi Újpest kapta, a csillaghegyi kis házak is a III. kerülethez tartoznak, miközben az öreg Óbuda helyén a III. kerületi lakótelep takarja el a Hármashatár-hegyet. Színház ma kevesebb van Budapesten, mint a háború előtt volt, igaz, a létezőek tartalmasabb, „dotált" színházak, s az eltűntekért talán nem illik sírni, végtére az Erzsébetvárosi Színházban (a Független Színpad Méla Tempefői és a Bőrös Szakszervezet Bánk bán előadásán kívül) főként tingli-tangli operetteket játszottak, akárcsak a városligeti Műszínkörben vagy a Horváth kertben Budán. A Nemzeti Kamara Szín háza az And rássy, Sztálin, Magyar Ifjúság, Népköztársaság útján előbb-utóbb ismét színház lesz, van Bábszínházunk, állami, nem olyan maszek kis Bábszínház, mint a Rév Istváné volt a Podmaniczky—Rudas László utcában. Mozi helyett pedig van tévénk. Mozink viszont egyre kevesebb van, s a meglevők, esztelen műsorrenddel, egész napos üzemeltetéssel, elkanászodott nézőkkel hősiesen próbálják tovább terjeszteni a kultúrát. Pedig a gyerekeink már filmesztétikát is tanulnak, afilmankétok résztvevői úgy idézik a filmművészet nagyjainak bölcs mondásait, mint egykor a filmművészet nagyjai sem. Nem tudom, milyen belülről ma a Nagymező utcai ház, ahol születtem. De azt tudom, hogy a Házkezelőség szegény, míg az a tulajdonos gazdag volt. Ehhez tartozik és erről gyakran feledkezünk el, hogy Budapesten, más nagyvárosokhoz viszonyítva — eltekintve a szovjet városoktól — relative még mindig alacsonyak a lakbérek. Csak éppen azt nem tudom, nem drágább-e a Házkezelőségek szegénysége, mint a kapitalista házkarbantartás ügyesen-fondorlatosan megosztott drágasága? 29