Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Losonci Miklós: Rácz Edit műtermében

Amikor én kislány voltam, az iskolában jónak kellett lenni. Nemcsak a tandíjkedvezményért. Az iskola — a papi internátusok, kolostorok hagyományos belső térkiképzését követve — valahogy téglába foglaltan kötelezett a „jóságra". A fegyelemre. A rendre. Katedrán: a TANÍTÓ, a TANÁR., a FÖLÖTTES. A padokban mi: a nebulók, a tanár érkeztére vigyázzba vágódók. A puskázok. A gyámoltalanok. A stréberek. Szünetben — a papneveldék hagyományaihoz híven — séta a folyosón. Rend. Fegyelem. Jó időben: séta az udvaron. Rend. Fegyelem. Megszólítások: „Tanár úrnőnek jelentem", „Igazgató úrnő kérem . . ." Tandíj. Szegénységi bizonyítvány. Az iskola ma: ingyenes, sőt kötelező. Nincs tanár úrnő és igazgató úrnő. Éva néni van és Kovács tanár úr. A padokban szabadszájú, áhítattól mentes, nehezen fegyelmezhető gyerekek. Az óra végeztével : séta a folyosón vagy az udvaron. Ahol az iskolatej-akciót néhány buzgó gondnok vagy pedellussikerre vitte, ott tej is van. Pasztörizált. Nem, dehogyis hasonlítható össze a ma iskolája a tegnap iskola-kaszárnyájával! Csak éppen óvakodjunk az önelégültségtől. Felszabadultak a gyerekeink is, de többen vannak, mint ahányan elférnek. Az óvodában, a tanteremben — és a Műjégen. Nem tudom: jókor találták-e ki Nagy-Budapestet? Akkor túlságosan és hirtelen terhelte meg a közlekedési vállalatot, a kékautóbuszok járatait sokszorosan nagyobb körzetek ellátására kényszerítvén, mint korábban. Nagy-Budapest akkor kissé fantom-nagyváros volt: a kertes utcák vidéke és a belterület igényben, életformában máig is nehezen ötvöződik egyetlen várossá. Haszna mára mégsem lebecsülendő: „Nagy-Budapest koncepció" nélkül Kelenvölgy, Csepel, Rákospalota máig is falusias, közvilágításban, közútban, víz-és villanyszolgáltatásban, orvosi ellátásban másodosztályú, „fapados" agglomerációs övezet lenne. Körbejárva ezt a mai, kissé ötletszerűen kialakult Budapestet, megilletődik az ember, ha a Füredi úti új lakótelepre téved alkonyattájt. A gyermekétterem ilyenkor felnőtt önkiszolgáló vendéglő, a szép és nem falanszter-jellegű házak közt igazi fák, nem facsemeték. Vagy „felnőttként" telepítették őket ide, vagy megkímélték létüket a pusztulástól a tervezők. Szidjuk a lakótelepeket, panaszkodunk, hogy egyhangúak. Közben már terebélyesednek a fák, kialakulnak a telepi közösségek, s az éjjel-nappal távfűtött, beépített szekrényes, szőnyegpadlós lakások bérlőiben, tulajdonosaiban mármár újfajta lokálpatriotizmus is születik. A nagy lakótelepek hozzátartoznak a városhoz, a városképhez, s mind több bel- és külvárosi gondol vágyakozva egy hajdan lenézett házgyári lakásra. De ki tud mentséget felhozni a baklövések védelmében, ki mondja ki egyszer, hogy én voltam az, aki megszüntettem a Martinelli teret, azt a parányi levegő-oázist a Belvárosban, aki minden pályaudvar, közlekedési csomópont körül „szanáltam" a mozikat, aki az Üllői úton megrokkant épületből a kőműves ipari tanulóknak nem tudtam az életveszélyessé vált kollégium helyett emberhez, majdani szakmunkáshoz méltó új kollégiumot adni? Sok évi harc után a budapestiek visszakapták a Városligetet. Lelkendeznék. Gyerekkorom terepe ismét a gyerekek terepe lehet, idős emberek pihenő-szigete, játszótér és sétatér, a kedves Vajdahunyaddal. Lelkendeznék. Ha nem fájna ugyanakkor a budai hegyvidék körvonalainak durva megtörése égbenyúló házakkal, ha nem fájnának az ott pusztuló fák, az egyre csökkenő erdőterület. Igaz: van erdei tornapálya. Az ötletet külföldről importáltuk. A szándék több mint tiszteletre méltó. Csak éppen kevesen használják. Akik csinálták, a hivatalos és a társadalmi szervek, arról feledkeztek meg, hogy minden nagyvárosnak van szelleme is. Lelkülete. A budapestiek, akik közt lassan több a betelepült, mint a született budapesti, egységesen rakoncátlanok. Az erdei tornapályákon takaros rajzocskák közlik ezzel a mindent kinevetni-kész, vicc-gyártó népséggel, hogy most tegyenek meg húsz métert futólépésben. Aztán csináljanak két-három fekvőtámaszt, az idősebbeknek ez nem kötelező. Aztán lógázzanak a korlátokon. Fiatalok ennyit, középkorúak annyit, az öregek ezt is kihagyhatják. Aztán számlálják meg a pulzusukat. (Mihez viszonyítva? Ezt nem közli a tábla.) Menjenek át egy pallón. Ugorjanak helyből a homokban. A budapestiek mennek. Megnézik a táblákat és (csúnya kifejezés, de így igaz:) röhögnek. Néhány idősebb magányos ember eleget tesz a felszólításoknak, egy-két szülő buzdítja a gyerekét: na, Pistike, ugrás! A többség csak mulat a dolgon. Nem vagyunk szófogadóak. Mentségünkre szolgáljon, hogy nemcsak mi, budapestiek és Budapesten dolgozók vagyunk következetlenek óhajainkat és tornapályáinkat illetően. A belkereskedelem elhatározta, hogy a főváros bevásárlási centrumát ki kell szélesíteni. Milyen kézenfekvő igazság! Ha ugyanazt kapom Soroksáron, mint a Váci utcában, és teszem azt, éppen Soroksáron lakom, miért is terhelném a közlekedést, a belvárosi üzletek tumultusát. Csakhogy! A Váci utca cipőboltjainak egyikében fűzős cipőt keresnék. Az üzletvezető sóhajt. Azt nálunk asszonyom nem talál. Miért? Múlt héten még kétszáz pár állt raktáron, de jött az ukáz és vitték mind a kétszáz párat a Nagycsarnok melletti cipőboltba. Fáradjon oda: a Tolbuchin körúton megleli, amit keres. Önök tehát csak drága, import-export cipőket tartanak? Igen, asszonyom. Profilizálják a kerületet. Mi már nem tartunk olcsó, praktikus árut, idősebb és. kis pénzű vevőinket magán-jóindulattal átirányítjuk a Nagycsarnokhoz. Ez volna a decentralizálás? Ez volna a „nemcsak a centrumban kapható"-elv gyakorlata? Miért ne árulhatnának a külterületi boltok import-cipőket is, és miért ne tarthatna olcsó árut is a Váci utca boltja? Ha csak ez lenne az egyetlen ellentmondás! Asajtó, a Népfront, a közvélemény reklamálta: több információt! Nehéz időket él át a város a jövő érdekében, a jobb közlekedés, az emberibb létezés érdekében. Azt mondtuk, írtuk, javasoltuk: a kellemetlenségeket, melyeket a nagy beruházások, a metró-és aluljáró-építések jelentenek, könnyebb elviselni, ha tudjuk, hol mi történik. A javaslat nem maradt pusztába kiáltott szó. Hogy az információ milyen fontos és hasznos dolog, bizonyította a budapestiek türelme a Deák téren, ahol meg is nézhették, mi készül, érdeklődésük, mellyel a Kálvin téri, Nagyvárad téri, Felszabadulás téri óriástáblákat nézegetik, melyek jelzi k-közlik, mi épül. Csak éppen egy vagy több nagy és kis tábla hiányzik, mely azt is közölné — méghozzá nem a legkisebb betűkkel, egy alkalommal a napilapokban, hanem jól olvashatóan minden újságban, utcán, köztereken —, hogy hol zártak le éppen egy utat, hogy merre közieked ik most a 2-es és a 15-ös autóbusz, hogy miért helyezték át ezt vagy azt a taxiállomást ide és ide. 1945-ben ledöntöttük Werbőczy szobrát, később kicseréltünk néhány szobrot a Hősök terén is, Habsburg királyok helyére állítván történelmünk jelesebb, magyar alakjait. Azóta jobban ápoljuk a múltat. Aquincumban fiam már falakat látott (én még csak köveket), unokám valószínűleg be is sétálhat a kész műemlék házakba. Eközben az aquincumi amphiteátrumot drótkerítés övezi és benőtte a gaz. Pedig az még igazi volt. Ledöntöttük Werbőczy István szobrát, a Tripartitum szobrát, a mindenkori népelnyomásét. A Károlyi Mihályról elnevezett utcában az Erzsébet szálloda áll. Vendégei rendszeresen és magától értetődően kisétálnak a közeli Egyetem térre. Ahol az Egyetemi Templom, illetve az egyetem sarkán egy förtelmesen patetikus emlékművet látnak, fényképeznek. Magyarország Patrónája látható a szoborcsoport élén, jobbra egy magyar honvéd, balra a Turul ifjúsága, mely védőkarját nyújtja a Honvéd felé. A szoborcsoport és az alján álló szöveg a legrosszabb múlt szellemét idézi: TŰRJ ÉRTE MINDENT AMI BÁNT — KÍNT SZENVEDÉST HALÁLT — DE EL NE SZENVEDD EL NE TŰRD — VÉRED GYALÁZATÁT. Aquincumban egyre magasabbak a falak. De a cukrászda, ahol márványtábla hirdeti, hogy e helyen működött a nevezetes Dobos cukrász, akiről a dobostortát elnevezték, most rikító sárga bisztró-portállal csábítja a járókelőt olcsó italra, nem drága ételre. És mégis, és minden nagyzolással, minden városkép-aggodalommal, egy második világháború óta nem renovált, egykor luxusház, ma tömegház lakójaként — úgy érzem, „most még századvégiek vagyunk; nemsokára századeleiek leszünk." Megérem-e? Mindegy. Csak ajándékozna meg szülőfalum, hazám, városom, ez a megunhatatlanul s talán elronthatatlanul szép város egyetlen egy olyan tervvel, mely nemcsak a következő húsz év távlatában gondolkozik, hanem a jövő század értelmes, ízléses, életet könnyítő, közlekedést könnyítő, lélegzést, létezést könnyítő ígéretével biztat. Harminc évvel azután, hogy előbújtunk a pincéből, és kis híján harminc esztendővel azelőtt, hogy ránk köszönt a „XXI-ik" század. 30