Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Fekete Gábor: Szentendre

CSIGO LASZLO felvételei magyar települések egyikévé teszi. S mert a régmúlt emlékek elgyönyörködtetően egységes arculatot adnak a városkának, a szomszéd óriás, Budapest, igencsak tűnődve néz le — vagy fel? — rá. A gondot az okozza, hogy ez a gyöngyszem sehogyan sem illik az urbanizáció és az agglomerációérdesfoglalatába, ugyanakkor mégsem lehet csiszolatlanul hagyni. Szentendrét nem lehet mesterségesen kívülrekeszteni az iparosításon, nem lehet „antimagnetizálni" a főváros vonzásától. A városka nemhogy távolodott volna Budapesttől az elmúlt években, hanem még közeledett is hozzá, a korszerűsített HÉV és a továbbvezetett M 11 -es országút miatt. A közeledés még intenzívebb lesz hamarosan, hiszen Békásmegyer kiépülésével Budapest még sokkal közelebbre kerül. Mindehhez hozzá kell venni, hogy Szentendre prosperitása és vonzereje sohasem tapasztalt méreteket ölt. A helyzet tehát abban a pillanatban kritikussá válik, amint e prosperitás és fővárosközelség — az értékes természeti adottságokat és műemlékeket fenyegeti. E realitások felismerését jelentette a többi között az az elhatározás — két esztendővel ezelőtt —, hogy a Magyar Urbanisztikai Társaság Szentendrét szemelje ki ankétja színhelyéül, „Szentendre helyzete a budapesti agglomerációban" címmel tartott vitaindító előadás megtartásával. Ami azt is bizonyítja, hogy a városka közeli jövőjének problematikája immár országos rangot nyert. S azt is, hogy sok tekintetben a fővárosnak is igazodnia kell ezúttal az egyik legkisebb magyar városhoz . . . Ahogy az évek teltével Budapest közelebb kúszott Szentendréhez, úgy lopta be magát az ipar is a városkába. — Szerencsére nem a nagyipar — jegyzi meg Weszelits Gergelyné, a városi tanács elnökhelyettese —, mert ez végképp nem Szentendre „profilja" . . És balszerencsére is, mert nagyipar nélkül itt sem orvosolhatók egyhamar a kommunális gondok. Ebben a paradoxonban aztán benne is foglaltatik a mai Szentendre élete. A felszabadulás előtt a kocsigyár és a kaszagyár mai fogalmakkal mérve kisüzemi szerepet töltött be a város gazdasági életében; azóta nemcsak az üzemek neve változott (Erdészeti Fa- és Vegyesipari Vállalatra, illetve Kéziszerszámgyárra), hanem profiljuk és méretük is; mellettük 150—200 fős üzemek nőttek ki a földből, nem szólva a Beton- és Vasbeton Művek részlegéről, amelynek csupán nemrég lezajlott rekonstrukciója is négyszázmillió forintba került. Szentendre nem is maradt megközelíthetetlen sziget az agglomerációs népvándorlásban, csupán az utóbbi hat esztendőben hatezerrel gyarapodott lakóinak száma s az idén megközelíti a 15 ezret. A városka nyolcezer keresőjéből azonban csak másfélezren járnak el budapesti munkahelyre, kétezernél is többen viszont ide járnak dolgozni a környező községekből. Ez már biztos jele a helyi iparosodásnak. No meg annak is, hogy a hajdani rivalizálás Pomázzal teljesen megszűnt, utóbbi megadta magát . . . Víkendházak — állandó letelepedésre Meg kell említeni azt is, hogy a város növekedése meglehetősen behatárolt: a terület szűk, mert a pilisi hegylábak és a Duna nem sokáig engedi a terjeszkedést; felhőkarcolók építése, azaz a vertikális terjeszkedés elképzelhetetlen a szentendrei tájon. Szerencsére Szentendrének pillanatnyilag nem az extenzív fejlesztés a feladata, hacsak nem annak nevezzük egy-két szabad területét, amelyre most gőzerővel építkeznek. Mert mondani sem kell, hogy hiába a megtisztelő címek: a „történelmi város", a „műemlékváros", az „idegenforgalmi város", a „kulturális centrum", Szentendrének éppoly prózai lakásgondokkal kell szembenéznie, mint az agglomeráció oly sok településének. Ebben a vonatkozásban egy sereg különlegesség is adódik. Például az, hogy 1973 előtt itt ismeretlen volt az állami lakásépítkezés. Ennek következménye, hogy mind a mai napig csupán hatszáz családot tartanak nyilván lakásigénylőként, pedig mégegyszer annyian vannak. Csak épp nem is látták értelmét az igénylésnek, így adódik elő, hogy a múlt év végéig kétszázegynéhány, az idén pedig csaknem háromszáz tanácsi bérlakás épül, ezenkívül 290 családi otthon kerül tető alá az idén közös tanácsi—OTP konstrukcióban, tehát a papírforma szerint több lakás épül, mint ahány igénylőt nyilvántartanak. Magától értetődik, hogy ez igencsal< csalóka látszat, hiszen a szanálások miatt jónéhány új lakásra van s lesz szükség; de az is biztosra vehető, hogy a szentendrei atmoszférának új jelleget kölcsönző, 3—4 emeletes, központi fűtéses házakból álló új lakótelepek egyszeriben megnövelik az igénylők számát. A szentendrei lakáshelyzetbe nyilvánvalóan „belejátszanak" a budapestiek is. A város közigazgatási területén ugyanis nem kevesebb, mint másfélezer családi ház található, mégpedig többségben a fővárosiak által lakott és épített. A budapestiek népvándorlása mind a mai napig tart, jóllehet most már az utolsó szabad telkek kerülnek sorra. Szentendre varázsa, levegője, jó megközelítése bizonyosfajta előkelőség jelképévé vált, ami még nem lenne baj; a gondok ott kezdődnek, hogy ezekből a hétvégi családi házakból mintegy hétszáz az olyan, amelyet engedély nélkül építettek, hivalkodó s a környezetbe sehogyan sem illő külcsinnel, ám olykor annál silányabb műszaki megoldásokkal. A hétvégi telkekre épülő házak funkciója egyébként már alig különböztethető meg az állandó bérlakásokétól; meglehetősen gyakori jelenség, hogy a szülők építette víkendtanyát az ifjú párok családi fészekként kapják meg, kora tavasztól késő őszig azokban élnek ideiglenes bejelentővel, vagy anélkül, onnét járnak be a fővárosba dolgozni s várják a jószerencsét, azaz a budapesti állandó lakást. Azt mindenesetre nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e félig téliesített víkendházak zöme jobb állapotban van, komfortosabb, mint a meglevő szentendrei állandó lakásállomány. Ez négy és félezer családi otthonból áll pillanatnyilag, több mint a fele egyszobás, egyharmada teljesen elavult, száznál is több pedig rendkívül egészségtelen, vagy éppen életveszélyes. Mégis sokan akadnak tulajdonosaik, bérlőik között, akik a világ minden kincséért sem hajlandók felcserélni görbe, köves utcájukat a leendő lakótelepi modern utakkal, sötét, kicsiny lakásukat az összkomfortos kétszobásakkal. Szentendre ismert pontja a Szamárhegy, amelyet a szemérmesebbek ma már csak „hegy"nek titulálnak. A Fő tértől, a Görögkancsó étteremtől a Dunapartra épülő dombos táj lényegében része a városközpontnak, mégpedig történelmi része. Dalmátok, szőlőmívesek éltek itt egykor, de a falatnyi házak, a tenyérnyi udvarok a mai lakóknak is pótolhatatlan élményt nyújtó atmoszférát jelentenek. Városképileg védett ez a terület, de ez a védettség sok tekintetben fik-19