Budapest, 1975. (13. évfolyam)
12. szám december - Konrádyné Gálos Magda dr.: A Wohl nővérek irodalmi szalonja
hezebben meghatározható rétege a középkori város életének. J obbára a vándor, a korcsmai muzsikusokat sorolhatjuk ide. Ha a toronyzenészek a városi muzsikusok arisztokratái, a városi népzenészek a zeneélet proletárjai. A XIV. század végén összeírt jogszabály-gyűjteményben, a Budai Jogkönyvben esik szó a városban élő muzsikusokról. A toronyzenészekről a nagyon kivonatos leíratú jogkönyv külön nem tesz említést. Abból a tényből azonban, hogy 1501. január i-én, Újév napján Jagelló Zsigmond herceg, II. Ulászló királynak Budán éldegélő öccse a budavári Nagyboldogasszony egyház tornya trombitásainak újévi ajándékként egy aranyat ad, bizton tudjuk: Buda sem nélkülözte a toronyzenészeket. Természetes is, hogy Budán, a soktornyú, sok városkapu-toronnyal ékes fővárosban dívott ez az intézmény. Hiszen minden vidéki városunkban nyomát leljük. Csakhogy számos vidéki városunk levéltára megmaradt, míg Buda középkori levéltárai megsemmisültek. Így aztán — mint a kutatásnak annyi más területén, ebben a vonatkozásban is — arra utal bennünket a levéltári anyag hiánya, hogy más, szerencsésebb sorsú városunk emlékanyagán keresztül rekonstruáljuk, kik-mik voltak ezek az igen jól dotált, megbecsült emberek. 1365-ben Selmecbányán említik Enderlinus mestert, a toronyzenészt. Derekas fizetésén kívül a magisztrátus sűrűn gondoskodik bizonyos „bibálisokról" — borravalókról — is. Enderlinus és „fistulatorai" — síposai — bizonyára gyakorta locsolták borral kiszáradt gégéjüket. Budán a XV. században, úgy látszik, hangszereket is készítettek, vagy legalábbis kereskedtek hangszerekkel. 1428-ban Bártfa város toronyzenésze Budán vásárol egy új trombitát. Ez a trombita csak négy évig bírta a fúvást, mert a város számadáskönyvében azt olvassuk 1432-ben: Bártfa sáfára a toronyőr kürtjére újabb egy forintot költ. Ugyanezek a bártfai kürtösök és toronyzenészek 1433. augusztus 14-ét pirosbetűs ünnepüknek becsülhették: itt járt Zsigmond király és császár, mire is Bártfa trombitásai s a város lantosa úgy kivágta a rezet, hogy hét forinttal jutalmazta őket a királyköszöntő város. 1440-ben Sopron trombitásai muzsikáltak az ott időző királynak. 1443-ban Bártfán a toronyzenész évi salláriuma 10 arany volt. Ugyanekkor a város rangidős alkalmazottja, Stock jegyző évi 50 aranyat kapott. Ezek az idegen tükrök — magyar városok analógiái — a budai tornyosok életére is jellemzőek. A XV. századra nagyjából a városi toronyzenészek — a trombitamester és inasai vagy legényei— már jobbára uniformist viseltek. Nagyon emelte ez a magisztrátus rangját és fényét parádékon, nagy ünnepeken! Amíg Buda városában akadnak olyan korcsmai zenészek, akik annyira szegények, hogy a XIV — XV. század fordulóján adót sem tudtak fizetni (Késmárk egyik festőjét pedig, János mestert 1512-ben egyszerűen „mendicus", azaz koldusjelzővel illeti az összeírás), addig a toronyzenészmesterek magas fizetésű, tekintélyes emberek. Külön jövedelmekre is szert tesznek, mert szabadidejükben lakodalmakon muzsikálnak. A kassaiak az egyházi muzsikába is bekapcsolódnak. Hajdan II. Ulászló, majd II. Lajos király budai udvari Marstalljának — a Királyi Istálló intézményének — zenésze volt Adler György dobos és trombitás. 1536-ban Sopron város fogadta fel. toronyzenésznek. Hetibére 180 dénár volt. (Ugyanakkor a város jegyzője 240 heti dénár fizetést kapott.) Adlert azért érdemes felidéznünk, Magyar királyi család — talán Mátyás és Beatrix Korvin Jánossal — mögöttük sípos és kürtös (Vasvári kályhacsempe) Móser Zoltán felvételei