Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Konrádyné Gálos Magda dr.: A Wohl nővérek irodalmi szalonja

„Atyaisten zenélő angyalokkal". XV. századi magyarországi faszobor részlete (Esztergomi Keresztény Múzeum) Zolnay László Városi muzsikusok a középkorban 40 Az utóbbi évtizedben tetemesen megnövekedett a régi zene iránti érdeklődés. Zenetörténészeink kutatásai nyomán a budai gótikus palota nagytermében egész sorát eleveníthettük fel azoknak a középkori műzenei alkotásoknak, amelyek valaha — a XV—XVI. században — felhangzottak ezek közt a falak között. Művészet- és irodalomtörténeti emlékeink mellé — nagy késéssel — zenetörténetünk jelentős emlékei is felsorakoznak. Hiszen volt idő, amikor a budai palota falai Oswald von Wolkensteinnek, Zsigmond király asztali társának, a félszemű, utolsó Minnesingernek harsány dalait visszhangozták. Mátyás király udvari zene- és énekkaráról azt írja Rómába a pápa zenekarának püspök-dirigense: „ — ennél pompásabb együttest még nem hordott hátán a föld!" De nem hanyatlott ez az udvari zenekultúra az utolsó Jagellók idején sem. Sőt, Mohács előtt, a XVI. század első éveiben, mint a kialvása előtt nagyobbat lobbanó gyertya, a kor legnagyobb muzsikusai éltek, alkottak és muzsikáltak Budán. Itt komponált és zenélt Adrién Willaert, később a velencei Szent Márk templom karnagya, a velencei ún. „németalföldi iskola" megalapítója és nagy kortársa, a nemzetközi hírű Thomas Stoltzer. Meg a sziléziai származású Johannes I.angus, utóbb a késő gótikus lengyel zenei iskola megteremtője. Ők voltak a Mohács előtti budai királyi udvar zenei állócsillagai, máig megmaradt klaszszikus zeneművek komponistái; egyben — a régi írások szerint — megannyi virtuóza az instrumentális muzsikának. Műveiket rendre megszólaltattuk a budai palota — a Budapesti Történeti Múzeum — gótikus nagytermében. És ugyanezen falak közt pengette lantját János király hűséges muzsikása, Bakfark Bálint, a máig szólaló, sokszor felidézett lantfantáziák zseniális zeneszerzője. Emléküket ma — még — inkább a nemzetközi zenetörténet őrzi, mintsem a magyar emlékezet. Mert amikor Budán a török lett az úr, Bakfark s a többi jó muzsikus hazája az országút lett. Stoltzer Budán halt meg 1526-ban (állítólag a Dunába fúlt). Willaert Velencébe szakadt. Johannes Langus, aki nagy költeményben — latinul — megénekelte a mohácsi tragédiát is, előbb Bécsben, aztán Krakkóban találta meg új hazáját. Bakfark ugyancsak Lengyelországban muzsikált tovább, majd, mint a Báthoriak olasz egyetemeken tanuló fiainak házi muzsikása, az 1570-es években egy itáliai járvány áldozata lett. Ezzel meg is tört középkori muzsikánk történetének íve, s a dal meg a muzsika a végvárak világába menekült. Toronyzenészek emlékezete A királyi udvar muzsikusairól, látjuk, ha nem is bőven, de mégis csak akadnak feljegyzések. Műveik jónéhányának kottája is fennmaradt. Azonban Buda városa — és Magyarország — nemcsak azt a muzsikát hallgatta és nemcsak annál a zenénél vigadozott, amely a budai palota falai közül kiszivárgott. Megvoltak Budának a maga városi zenészei is. Sőt mivel Buda határa telistele volt parasztoknak, szőlőművelőknek falvaival, a peremfalvakban s Buda külvárosaiban bőven akadt népi muzsikus, pakócsás ember, igric is. Ezúttal ezeknek a zenészeknek — a városi muzsikusoknak, majd meg a középkori népzenészeknek, igriceknek — szentelnék egy-egy emlékírást. Budán — s minden európai, így minden nagyobb magyar városban is — kétféle városi muzsikussal találkozunk. Az egyik a város alkalmazásában álló toronyzenészek csoportja. A toronyzenészeket tekinthetjük a középkori városi muzsikusok arisztokratáinak. (Ezúttal sem a királyi udvar, sem a templomok muzsikusairól nincsen szó!) A toronyzenészek társadalmi helyzete a céhszervezet fegyelmére, szilárdságára emlékeztet. A városi muzsikusok másik csoportja már ne-