Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Komornik Ferenc: Állandó szállóvendégek

Az ember nem tudja, mit csináljon, nekiálljon takarítani, vagy kimenjen valahová egy parkba, ahol nyugton leülhet egy padra. Emberekhez méltatlan zsúfoltság, rossz házirend, a művelődés tárgyi feltételeinek hiánya: ma még ez jellemzi a munkásszállások egy részét. Még az ún. korszerűeket is, hiszen ez a jelző csupán a viszonylag nagyobb komfortra vonatkozik és nem a szabadidő eltöltésének gazdagabb lehetőségeire. Pedig a munkásszállások lakóinak összetétele nagyot változott az utóbbi esztendőkben. A fele fiatalokból tevődik öszsze, akik nemcsak aludni, kinyújtózni szeretnének, hanem olvasni, tanulni is. A nehézségek egyik oka például az, hogy a 60 ezerből 32 ezer férőhelyet fenntartó ÉVM Szolgáltató Vállalat ma még nem képes eleget tenni a kívánalmaknak. A Szolgáltató Vállalat gondjai Ez a vállalat súlyos gondokkal küszködik. Olyan gazdálkodási rendszerbe skatulyázták be, ami lehetetlenné teszi, hogy a szállókon a kulturálódásra több pénzt áldozzon. A vállalatnak a szállások, konyhák, büfék árbevételéből kell fenntartania magát, ugyanolyan forrásokból képezheti a pénzt beruházásra, fejlesztésre, kulturális alapra, mint az ipari vállalatok. Semmiféle dotációt, árkiegészítést, ártámogatást nem kap — szemben a szállodaiparral, vagy más szolgáltató vállalatokkal. Évente mindöszsze 12 millió forint a fejlesztési alapja, ami a 10—17 éves szállók karbantartására, modernizálására nem elegendő. Ráadásul a munkásszállók ipari vízfogyasztónak számítanak, havi vízkontingens betartására kötelezettek, ha ezt túllépik — ha többet mosakszanak a lakók—, büntetést fizetnek. Tavaly 2,5 millió forintot tett ki a büntetés, pedig szombat-vasárnap nincs is melegvíz szolgáltatás a szállókban. Évi 3 millió forint többletkiadást okoz, hogy a munkásszállások a háztartási fogyasztók vízdíjának a négyszeresét fizetik. Egy pohár víz a munkásszálláson tehát a többszörösébe kerül, mint a szomszédos bérházban. Hogy a szolgáltató vállalat ma Budapesten a legkevesebbet fizetheti a takarítónőnek, a szakácsnak, a portásnak — ez mindebből következik. Hogy ennek a vállalatnak a gondjait az illetékesek jobban megértsék, ide másolom a sokszor elküldött — „felküldött" — jelentés egy mondatát: „A gyakorlat bebizonyította, hogy a vállalat ár- és jövedelemszabályozási viszonyai, továbbá a feladataiból adódó gazdálkodási és fejlesztési szükségletek között az összhang megbomlott, ennek helyreállítása külső beavatkozás nélkül már nem lehetséges." A vállalat ennek ellenére az utóbbi években 2500 korszerűtlen férőhelyet szüntetett meg és 3000 újat teremtett. Csakhogy a budapesti építőipar a fokozott lakásépítés miatt ismét sok új munkást kényszerült felvenni, a klubszobák, iskolatermek megteltek ágyakkal. Pedig a munkásszálláson lakók többsége nem végezte el a nyolc osztályt, s igen magas az analfabéták aránya. Aki tanulatlan, írni-olvasni nem tud: mihez kezdjen az olyan ember Budapesten? Körműsorok Mindeközben a munkásszálláson lakókért nagyon sokan és nagyon sokat fáradoznak. A szolgáltató vállalat, amely kevés pénzéből heverőkre cseréli át a vaságyakat, laticel matraccal, egy személyre két-három könyvet tart a szállókon. Segít a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa, évi 2,5 millió kulturális dotációval. A Fővárosi Művelődési Ház évente 400 körműsort rendez 30 ezer néző előtt. Rendszeresek a TIT-előadások, a népművelés új és hatékonyabb módszereit alkalmazzák, pl. a tévé műsoraihoz kapcsolódó előadásokat tartanak. Vannak színházak, amelyek autóbuszt küldenek a szállókon lakókért. Megannyi dicséretes tett. Úgy gondolom, nem lehet eléggé nagyra értékelni a budapesti társadalmi szervezetek munkáját, amit a szálló-lakó munkások érdekében kifejtenek, nem szólva a pedagógusokról, akik nemegyszer az ágy szélén ülve tanítják őket. De vajon mindezzel elérhető-e, hogy a munkásszálláson lakók organikusan összetartozzanak a várossal? A helyben nyújtott művelődési alkalmak nem szigetelik-e el még inkább őket a szállást körülvevő világtól? Mesélik a Bartók Béla úti szálló-lakók, hogy évekkel ezelőtt hetente kétszer a munkásszállások lakóié volt a Metro-klub. Jó volt oda eljárni. Az emberek az ilyen alkalmakra jóelőre készültek, kiöltöztek. Ez a klub megszűnt. Ezután itt helyben létesítettek ifjúsági klubot. Nem működik rosszul, de ez mégis — más. Lányokat nemhívhatnak meg, legfeljebb egy leányszálló lakói jöhetnek be, csapatba verődve. Sokan elhanyagolt ruházatban jönnek le a klubba, ez is olyan lehangoló. Szóval — mondják —, az ilyen belső rendezvények nem oldják az elkülönítettség érzését, amitől pedig mindannyian menekülnének. Szakemberek dolga lenne eldönteni, hogy mennyire általános ez a beállítottság. De annyi bizonyos, hogy a munkásszállások lakói kirekesztődnek a város életéből. Elsősorban az az üzem felelős ezért, ahol dolgoznak. Kellene melléjük istápoló-szervező, aki bekapcsolná őket is az üzemi klub, a főváros társadalmi életébe. Egyetlen ilyen szervezőt még a vállalat is meg tudna fizetni — dehát van üzem, amelynek dolgozói húsz különböző munkásszálláson laknak! Az utóbbi években a férőhelykihasználás végett a legtöbb üzemi munkásszállás megszűnt. Pedig az üzemek saját munkásszállásain ma is jobb a légkör, az üzemmel való szorosabb kapcsolat vonzóbb programokat nyújt, eredményes közönségszervezést végeznek a színházakba, múzeumokba. Annak, hogy ma a munkásszállásokon nincsenek függetlenített népművelők, az az egyik oka, hogy az egy üzemben dolgozó vidékieket szétszórták a különböző munkásszállásokra. Például a 43-as Építőipari Vállalat 3000 dolgozója tíz munkásszálláson lakik. Nem lehetne ezt a háromezer embert két nagy szállóban elhelyezni — amit azután a nagyvállalat a magáénak érezne? Letelepedhet? Karalyos László a 43-as ÁÉV pártbizottságának titkára. Tőle is megkérdeztük: hogyan látja a munkásszállón lakók fővárosi beilleszkedésének problémáit? — Ezek az emberek igen komoly népgazdasági feladatnak tesznek eleget, nélkülük Budapest nem tudna létezni, fejlődni — mondja. — Mit kapnak mindezért a fővárostól cserébe? Nos, szállást mindegyikük kap, kultúrát is, aki igényt tart rá. Azt gondolom, hogy beláthatatlan időkig szüksége lesz Budapestnek a vidékről jövő munkaerőre. Ez azt is jelenti, hogy mindig jönnek majd új emberek a mostaniak helyébe. A jelenlevők, de még inkább az utánuk jövők emberi formálására nem megfelelő keret a mai munkásszállás. Nem tudja nyújtani afizikai pihenés, a szellemi kikapcsolódás és a művelődés lehetőségét. Mit várhatunk attól a munkástól, aki sem így, sem úgy nem tud felfrissülni? Vagy: a szállón lakók többségét kitevő építőipariak hovatovább innen fognak kijárni vidékre dolgozni, Békásmegyerre, Téténybe, Külső-Kőbányára, a szállótól 20—30 kilométerre. Hogyan hat ez majd az életmódjukra? Ismét utazgatásra megy el a szabadidejük. — Mit tudna javasolni? — Például azt, hogy építsünk számukra garzonházakat, amelyeket a lakótelep elkészültekor át lehet adni a lakosságnak — mondja Karalyos László. — így legalább lakásban laknának, mint a többi fővárosi munkás. Vagy építsünk családos szállást, hogy fontos, nélkülözhetetlen munkájuk ne szakítsa el őket feleségüktől, gyermekeiktől. Tudom, ez utóbbi azzal a következménnyeljárna, hogy növekedne az ellátásra nehezedő teher, több iskola kellene stb. De a magukkal hozott családtagokkal új munkaerő is érkezne, amivel sokkal több gond oldódna meg, mint amennyit felköltözésük okozna. Nézzünk előre, távolabb az orrunknál: az emberek bizonyára egyre kevésbé viselik el az állandó távollétet a családtól, sőt mind több munkát találnak majd otthon, helyben is. Ettől a programtól ma még sokan idegenkednek. Olyannyira, hogy például a 43-as ÁÉV-nak nincs arra módja, hogy 800 törzsgárdista szállólakója közül akár egyet is letelepítsen Budapesten. A vállalat ugyanis, amely évente 10 ezer lakást épít Budapesten, egyetlen lakást sem kap ezekből. — Hogyan váljon az a darus otthonossá Budapesten, ha igazán budapestivé válnia lehetetlenség? — folytatja a párttitkár. — Mi bevonjuk őket a mozgalmi munkába, társadalmi tisztségeket, tisztességes fizetést kapnak — csak éppen perspektívát nem tudunk nekik adni. Ezért érzi sok munkásszállási ember, hogy vendég itt, a helyzete, az állapota ideiglenes. A mi vállalatunknak is az a célja, hogy a szervezett munkára, a nagyvárosi igényeknek megfelelőtevékenységre képes, tanult munkásokká váljanak a szállás-lakók. Az erre törekvőket azon ban ma még zavarja a zsúfoltság, a szállón lakók tömegméretű és állandó cserélődése, az egybezártság azokkal, akik csak szerencsét próbálni jöttek Budapestre. * Az újságíró — higgye el Villám Béla is — egyedül nem tudhat minderre a gondrabajra orvoslást. Sok embernek kell a megoldáson gondolkodnia. Nem is tudom pontosan, hogy ki-mindenkinek. Csak azt tudom, hogy a munkásszálláson lakókkal együtt kell rátalálnunk a megoldásra. 30