Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Solymár István: A Nemzeti Galéria új otthona

Bene Géza: Piros fik Samu Katalin: Kutyakölök XIX. és XX. századi művei helyett egy időszaki kiállítás került bemutatásra kulturális csereegyezmény keretében, „Szolnoki festészet 1850—1910" címmel. Szolnokon már megvolt ennek a bemutatása, Budapestről pedig Ausztriába, Bécsbe vándorol tovább. Különös érdekessége a szolnoki művészetnek az a jól követhető folyamat, amelyben a magyar Alföldtől idevonzott osztrák festők indításával vérbeli magyar piktúra sarjad. „Képek és szobrok három évtized .magyar művészetéből" címmel megkezdi kiállításait a Galéria modern művészeti osztálya is. Ennek az első időszakos válogatásnak egyelőre kevés hely jutott, a mai magyar képzőművészetnek háromszor ennyi tere lesz a közeli jövőben. A válogatáson mindenesetre látszik a sokoldalúságra, a teljességre való törekvés. E pillanatban a rendezőknek ezt kellett vállalniok. Remélhetőleg többen, többféleképpen is megrajzolhatják majd a képzőművészetünk közelmúltjáról és jelenéről bennünk kialakult képet. Bizonyára ez a témakör lesz a Galéria legmozgalmasabb pontja, érdemes lesz akár szubjektívnek mondható rendezéseknek is teret adni, mert az élő művészet nem foglalható hosszú távú protokoll listába; él, küzd, változik, ellentéteibe is átcsap, akár az ember, aki munkájával, eredményeivel és kétségeivel együtt van jelen a Kultúra Várát felépítő korszakunkban. Solymár István