Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Lukácsy Sándor: Vörösmarty

sorra megszólaltatja Bajzát, Toldyt, az új irodalom képviselőit; de nem rekeszti ki az idősebb, régivágású írókat sem: cikket kér Kazinczytól, sőt még a németes Majláth gróftól is. A szakadás azonban így is bekövetkezik. Wigand lexikonterve, Pyrker eposza körül kirobbannak a szenvedélyes ellentétek, s a fiatalok most már végső döntésig vívják a harcot, nem törődve a tisztelt, ősz Kazinczy érzékenységével. E harcoknak — melyekből a modern, polgári szellemű magyar irodalom született — első sorában Bajza küzd, de mellette áll ingadozás nélkül Vörösmarty is. S ez időtt keletkezik egyik legnagyobb remekműve, a Csongor és Tünde. Együtt van ebben ábránd és földi gond, mese és filozófia, árny meg fény, kétely és bölcsesség. A különös szépségű mű, harmadik olvasásra, megnyeri Kölcsey tetszését. Nagyobb kitüntetés nem érhetett akkor költőt, mint e legszigorúbb kritikus elismerése. „Oppozíció és reform" — e szavakat hagyta örökül íróbarátaira halálos ágyán Kisfaludy Károly. S valóban, a fiatal írók körének működése, mihelyt lehet, az irodalmi viták mezejéről a nyílt politizálásba csap át. A párizsi júliusi forradalom híre, a lengyel szabadságharc, a felvidéki kolerazendülés vészjelei: megannyi sürgető figyelmeztetés. A kör politikai lapra szerez engedélyt — Jelenkor lesz a címe —, s a szerkesztéssel Vörösmartyt bízza meg. Ettől a szereptől Helmeczy intrikája megfosztja ugyan, de Vörösmarty föléledt cselekvő kedve most már talál magának a tevékenységre teret. Szenvedéllyel veti bele magát az Akadémia munkájába. Az anyanyelvért buzogni, rajta munkálkodni: ez is politikai tett. Így fogja föl a rendőrség is, mely 1835-től titkon figyelteti. Ha pedig Vörösmarty verset ír, a Kalap utcai szegényes legény-Ilyen versek okán nevezte Ady a nagy elődöt ,,a világosság fejedelmé"-nek. * Merre járt, hol volt, mit csinált Vörösmarty 1848. március 15-én? Lakása közel volt a Pilvax kávéházhoz; láthatta a rohangáló ifjak sürgését, hallhatta zsivaját. És aztán? Lement az utcára, elvegyült a hullámzó, esernyős tömegben? Vagy politikai elvtársait kereste föl tanácskozás végett? És este a színház tomboló, üdvözült, rekedt lakásban tisztábban szólal meg a nemzet lelkiismerete, mint a pozsonyi országgyűlés termeiben. S a nyéki tiszttartó fiának szavára immár az ország egész haladó közvéleménye ügyel. Az 1837-es Aurora egyszerre viszi el az olvasókhoz a Szózat sorait s a költő arcmását. „Vonásain rendesen komoly és mélázó kifejezés ült, csak ha vidult, vagy fölmelegedett, játszott ajkai körül egy kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arcáról, melynek szépségét a magas homlok, a nagy barna szem alkotta. Erős fény lángolt szemében, mely mintegy szikrázni látszott, de legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába süllyedt lélek visszfényeként." Ilyen volt? Ilyennek látta egy nemes kor, mely hőseit eszményítéssel becsülte meg. 1837-ben barátaival új folyóiratot indít: Athenaeum a címe, melléklapja a Figyelmező. Az Athenaeum hét évig hirdette az ellenzéki politika elveit, táborba gyűjtötte a magyar irodalom és tudomány minden valamirevaló erejét, s olyan magas színvonalat ért el, mely bátran mondható világirodalminak. E folyóirat hasábjain jelentek meg Kölcsey Parainesisének drága igéi s Petőfi első rímei; itt értekeztek az úrbér ügyéről s a hegeli filozófiáról; itt ismertették először a külföldi irodalom klasszikusait és az utópista szocializmus eszméit. Mindez elválaszthatatlan Vörösmarty nevétől. És ez a munka még kevés is neki. A szerkesztőségből délutánonként az épülő színházhoz siet. Kezet szorít az ingyen munkáját felajánlott napszámos házaspárral, s megírja ünnepi prológusát, melyért — ismerve hónát — díjat nem remél. S az igazi munka csak ezután, az ünnepi fények kihunytával kezdődik számára: estéről estére íróasztalához ül, s komoly, rendszeres kritikákban oktatja a magyar Thalia érzékeny papnéit, papjait. És közben a versek! Ex uno disce omnes — mondja a latin közmondás; egyből ismerd meg valamennyit! sokaságában ott volt-e vajon, itta-e mámorát? Nem tudni, nincsen rá adat. De hogy mit érzett, mit remélt, miként vélekedett, azt pontosan tudjuk a sajtó szabadulását köszöntő versének nyolc méltóságos sorából. Mikor írta a verset? Éjjel, gyertyavilágnál, használtan vásárolt íróasztalára hajolva? Vagy már délután megzednültek benne a márványba kívánkozó szavak, tán épp az utcán, a szakadozott, oszló fellegek óriás kulisszái alatt, az égig szökkenő lelkesedésben, a történelem égő csipkebokrának fényénél, miközben fázósan köpenyébe burkolózott? Mindegy; a vers másnap már az Ellenzéki Kör kivilágított ablakában hirdette a százszor megalázott nép és a költő boldog diadalát. S a költő, ki egy volt nemzetével a remény pirkadásakor, egy volt vele a fejekkel kockázó veszély óráiban is. Ki érezte jobban e nemzet fájdalmát, mint a Szózat költője, ott, a tikkadt alföldi úton, a villogó augusztusi fényben, rohanó szekerek porában, tajtékos lovak közt, eltökélten, hogy külföldre menekül, ő, aki írta: „A nagyvilágon e kívül..." Vonásai még ekkor is őrzik méltóságukat, arca nem sápadt, remegni nem tud a kéz, de ott belül, a szívben mi dúl! A sírba, mitől félt, nemzete a sírba most süllyed el; a költő bujdosni megy, átkozódik és sír. Vidéki bújdosásából megtérvén, mi volt még hátra? Gondok, szegénység, betegség s a költői erő utolsó nagy felragyogásai, az Előszó, A vén cigány. Aztán: gyászkeretes újságok, húszezres tömeg, ideges, tehetetlen rendőrség, gomolygó novemberi köd, tucatnyi néma koszorú, semmi gyászbeszéd; az önkényuralom évében a nemzet sokszorosan érezte veszteségének nagyságát, mint aki lelke jobbik felétől búcsúzik el. Hexametereinek mértéke csillaglépték; önvizsgálatának, erkölcsi ítéleteinek maga választotta mércéje a hazafias szolgálat. ,,Önzetlen áldozat volt tiszta élete": a szavak, melyekkel egyik nemes kortársát jellemezte, reá magára illenek a legjobban. Mint Krisztus az áldozati kenyér legendájában: önmagát osztotta szét cselekedeteiben, munkájában önmagát sokszorozta meg a költő. A reformkor sokféle alkotásának szinte valamennyijén rajta hagyta a keze nyomát. Nemzeti serkentő eposz vagy elemi tankönyv, egysoros epigramma Széchenyi lófuttatásainak díjserlegére vagy ünnepi felavató darab a főváros első színházának megnyitására: nem válogatott a kis és nagy feladatok között. Népdalgyűjtés, szótárkészítés, népkönyvkiadás, helyesírási reform, új szavak alkotása, írói szövetkezet alapítása, védegyleti tanácskozás, politikai agitáció, forradalmi kiáltvány szövegezése: semmi sem történhetett részvétele nélkül. Örvények fölött barangoló kedélyének a tevékeny, szolgáló élet öntudata adott szilárdságot és csak-azért-is vigasztalást, s a „végtelen álmú halál", mely gyakran előgomolyg verseiben, nem maradt számára csüggesztő rémkép: hitte, hogy a hasznos életet nem törli el nyomtalanul a halál, s a hazafinak „ragyognak tettei arany gyümölcs gyanánt". Ifjúkorának éveit a nemzeti hőskor képeinek megalkotására szánta: fegyverzörgető hősöket, Árpádot, Lászlót, Búvár Kundot, egri Dobót idézett, hogy megteremtse azt a példacsarnokot, mely — mint a Mucius Scaevolák és Horatius Coclesek emlékezete Róma nagyságának — jövendő magyar századoknak szolgáljon erkölcsi forrásul. Mire pályája végére ért, már megfakulteza mitológia,mert új támadt helyette: a reformkor liviusi nemzedéke, Kölcsey, Kossuth, Bajza, Petőfi oldalán ő maga, Vörösmarty vált nemzete fényes mitológiájává. Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt; Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorú pórnép emberiségre javúl; Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt; Majd ha tanácsot tart a föld népe magával És eget ostromló hangokon összekiált, S a zajból egy szó válik ki dörögve: „Igazság"! S e rég várt követét végre leküldi az ég: Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emiékjeit akkoron ád a világ. 22