Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Lukácsy Sándor: Vörösmarty

Csigó László reprodukciói Budapest 1860 körül inkább gazdasági vállalkozásaira gyűjtötte a pénzt, s ha költött, legszívesebben szellemi javakra, fiai taníttatására. Nagyralátó tervei lehettek velük: képzett mezőgazdászt vagy ügyvédet akart faragni belőlük. Az elsőszülött fiú, Mihály, úgy látszott, be is váltja apja reményeit. Jó tanuló volt, első eminens, mintadiák; nem mutatkozott benne semmi különc vonás, mely azt sejtette volna, hogy a törekvő ifjú pályája egyszer majd hirtelen elkanyarodik a gazdálkodó nemesek és számító polgárok szemében mindig oly érthetetlen és élhetetlen foglalkozás, a költészet felé. A verselést, igaz, elég korán kezdte, de inkább csak jódiákos igyekvésből, az akkori iskola szabályai szerint. Mindamellett ő is megtette a maga ámuló fölfedezését, mint Sylvester János prédikátor óta annyi magyar költő: hogy a görög és latin metrum csodásan gördül a hosszú magyar szavakon. Ez az élmény, a nyelv igéző varázsa, döntően hatott egész élete alakulására. A versek a telefirkált füzetlapokon többnyire gyengécskék még, rítmusgyakorlatok, egyelőre talán fontosabb az, amit olvas, mint amit leír. Jól megválogatva hamarosan fejébe gyűri a fél világirodalom gazdagságát, Homérosztól Tassóig és Shakespeare-től Zrínyiig. Képzeletét, becsvágyát e nagy példák igézete ragadja magával. Már csak cél kell, mely irányt adjon törekvésének, s egy élmény, mely megrázza egész valóját, s amint e kettőt megleli, előttünk áll a költő. A nagy célt s a nagy élményt, hamarosan mindkettőt megleli Vörösmarty. A Perczel családnál szerzett tapasztalatok hasznosan tágítják látókörét: az izgatott politikai megbeszélések a nagyúr asztalánál, az álomból ébredő Európa kavargó hírei. A huszonhárom éves ifjú már tudja, hol a helye: verset ír a Szent Szövetség ellen, lelkesedik az alkotmányvédő nemességért, s fölbuzdul, hogy költői tehetségét a nemzet harcának szolgálatába állítsa. Másrészt szíve megtelik bús érzelemmel, beleszeret Etelkába, a gazdag úri család elérhetetlen kisasszonyába, s a szerelem kínja, az epedő vágyakozás, a csalóka, de kiirthatatlan remény és a csüggedt lemondás váltakozó játéka, az egész „érzelmek iskolája", mindaz, amit addig csak megénekelt elégiáiban, most gyötrelmesen megismert valósággá válik, kiműveli, dúsítja érzékenységét, s a lélek titkainak bensőséges tudásával ruházza föl. A politikai tudatosodásnak s a megrázó, szóra késztő szerelmi élménynek e szerencsés találkozásából fogantatik meg a nagy terv, a Zalán futásának merész vállalkozása. Soha még a magyar irodalomban huszonhárom éves ifjú nem állította ilyen hatalmas próba elé erejét, nem merészelt Homérosszal és Vergíliusszal mérkőzni ennyire fiatalon. S a vakmerő kísérlet sikerült: a nemzet elfogadta az ifjúi művet nemzeti eposzának. * A Zalán futását még a Tolna megyei Börzsönyben, Perczeléknél írta; későbbi életének kerete, csaknem megszakítás nélkül: Pest. Még nem fővárosa az országnak, de hamarosan fővárosa az irodalomnak. Berzsenyi, Kölcsey még vidéki kúriákban él; Vörösmarty az egyik első pesti költőnk. Egy kortárs — Fáy András — így írta le 1825-ben a várost, mely magába fogadta s formálta az ifjú költőt: „Pest nem bír ugyan a rezidenciák csörtetésével, de bír a főbb kereskedői városok zajlásával, nemzetek, árosok és vevők tolongásaival, tengeren innen és túl fekvő világok szereinek rakodásaival, s ezek reányomják a kalmári bélyeget. Ha szerencsés helyhetését kedvező pártfogás segítené, szorgalma nemsokára Európa első kereskedői városai közé iktatná, valamint azt roppant vásárai máris Lipszia és Frankfurt sorába ültetik. Marseille és Hamburg alig láthatnak többféle nemzeteket s különösebb egyveleget falaik között, mint amely Pestet lakja és látogatja. . . . Pestnek az utcái a belvárosban kővel rakattak ugyan, de kövezeteik egyenetlenek és tartatlanok. Mint borsószem a rostában, úgy rázódol szekered oldalai közt, ha kocsizol rajtok. A külvárosokban pedig sok helyeken kocsidöntő pocsolyák, kerek-fogó sarak s undok szemetdombok vesztegelnek, mint akármely rossz faluban. Határa a töltés hiányában keresztül-kasul van utakkal szegdelve, s utcái az őszi essőzésekben és tavaszi olvadásokban majd járhatatlanok, elesteledésekben pedig veszélyesek. . . . Néha megfordul benne vendégül a magyar játszótársaság is. Jó igyekezet, de szegénység tetszik ki játszásából. Zajosan fogadtatik, s hidegen eresztetik el, ha egy hétnél tovább mulat. Sorsához képest, s a példa s illő pártfogás hijányában, többnyire jelesen játszik, kár, hogy tagjai a deklamátori tónt nehezen felejtik, s függéshez szokatlanok. ... Óriási léptekkel halad előre Pest, minden év közelébb hozza Bécshez, minden év újat teremt benne, s egy értő, akaró s haszon nem leső tanácstól, mely most is jeles férfiakkal dicsekedhetik, mit nem várhatunk idővel? De nagy még a haladni való pálya! A gáz-világosítást, bankot, állóhidat, redoute-ot, gyalog-kövezetet, promenádot s mindenek előtte az egész városban egyarányos s alkalmas kövezetet és dolgozóházat még most csak óhajtanunk lehet!" A gazdagodó városnak szegény lakosa Vörösmarty. Keserves gondokkal küzd: az irodalomért élni lehet, megélni belőle nem. Nyisson ügyvédi irodát vidéken? Tehetsége helyett használja diplomáját? „Ne menj el, édes Miskám, Pestről, ha lehet — írja egy barátja, Fábián Gábor —; az olyan poétának, mint te vagy, in urbe kell laknia, mint lakott Maro, Ovid stb. Ne add te magad ama gyalázatos prókátori mesterségre . . . Bár én is Pesten lehetnék, nem itt a parlagon, hol magam is elparlagosodom." Vörösmarty végülis Pesten maradt. 1828-tól 1832-ig a Tudományos Gyűjteményt szerkesztette; ennek honoráriuma segítette át a legnehezebb éveken. Folyóiratában 21