Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Nemes György: Törökőr, 1945

lyiink a Baross utcában csak átmeneti szállásnak számított — váróterem a halál rendelőjébe, de oda nem léptünk be. Három hónap múlva, a felszabadulás rohamníipjaiban, 1945 január végén visszatértünk a Népszínház utcába. Bútorainkat a nyilas rendőrök, akik távollétünkben itt tanyáztak, kisfiam ágyával együtt fölhasogatták, könyveimet meg feleségem kottáit használták alágyújtósnak, s az így szított jó kis tűz fölött sütötték meg szalonnájukat konyhám kövén. Néhány hét után szívfájdalom nélkül hagytuk ott a lakást barátnőnknek, Gittának, bútorostul, mindenestül. Kézirataimat, levelezésemet, családi fényképeinket egy láda őrizte a ház pincéjében; soha nem kerültek elő. Egyetlen bútorunk a kisfiú etetőszéke volt; ez a szánkó szerepét töltötte be, hogy a Népszínház utcától Zuglóig ezen húzzunk el a februári havon gyereket, párnát, dunnát, néhány edényt. Feleségem fekete zongorája is a Népszínház utcában maradt; mi futottunk, mert nem volt borunk (más se), a fekete zongora viszont nem sírt, nem nyerített, nem búgott, mert össze volt roppantva, ki volt belezve. Áprilisban már sikerült átszállíttatnom a Törökőr utcába. A zuglói elöljáró 1945. március 24-én kiutalta részemre az elhagyott lakást, mely befogadott. Egyszersmind kötelezett, hogy az ott található bútorokat, ingóságokat a házmegbízott jelenlétében vegyük leltárba, s őrizzem meg. A kétszobás lakás egyik szobája sokáig használhatatlan volt, mert betört ablakain belusétifikált a téli hideg. Jó ideig tizenegyen laktunk itt, ismerősök, szovjet katonák, testvéri egyetértésben. Néhány napra — az otthonmaradottak — kinyújtózkodtunk, mert a nőtagok egy férfi irányításával társasutazást szerveztek Kiskőrös és a környező falvak tanulmányozására. Ruhaneműt, ágyneműt cipeltek magukkal, az utat vonattetőn tették meg, ott jól lehetett szellőzködni, csak a kisdolgozás okozott elképesztő gondot, egyébként a kirándulás sikeresen zárult. Néhány nap múlva megtért az expedíció; tömött iszákjaikból mindenféle ennivaló került elő. Míg a füstölt szalonnát rágcsáltam, arra gondoltam: a város és a falu szíves összefogásának, egyetértésének, mindenféle népi és urbánus ellentét megalapozatlanságának milyen szép bizonyítéka ez. Itt, a Törökőr utcában laktam, mikor a demokratikus magyar sajtó — nem túlzás ezt mondani? — úttörő munkatársa let-34 tem. fürdetésem, melyben zongoraszállító ajánlatát kértem, a Szabad Nép egyik március végi számában jelent meg. Semmi föltűnést nem keltett, hiszen abban az időben annyi furcsa hirdetés látott napvilágot a Szabadságban és a Szabad Népben. Sokan keresték hozzátartozójukat (például az egyik ma is élő írót, akit a Rózsa utcában láttak utoljára), rengeteg vállalat és kiskereskedő tett közzé felszólítást: vigyék vissza az elhurcolt tárgyakat, anyagokat, felszereléseket, mivel „a személyek ismeretesek", s ha nem jelentkeznek a holmikkal, feljelentést tesznek a rendőrségen. Egy festőművész ágyneműbe csomagolt s művészi kritikákat tartalmazó albumát kereste, jeles kórházi főorvosunk nagyothalló készüléket kívánt venni, s Nyugati László — ki ő? — 1945. február 22-én a Költök Lapja számára kéziratokat kért, lehetőleg 9 és 10 óra között. Régen abbahagytam a versírást, s így nem jelentkeztem a Nyugatinál, ahonnan talán elindíthattam volna költői pályámat. Inkább cikket írtam Muray alezredesről, ezrek halálba küldőjéről. Cikkem még februárban megjelent a Szabadságban, az első demokratikus napilapban. Honoráriumként írásaimért attól kezdve naponta kaptam egy ibrik levest. Öt hétig dolgoztam a Szabadságnál; közben a Dunántúlon még folyt a harc. Márciusban a szerkesztőség fele a József körúti ház első emeletéről a harmadikra költözött. 1945. március 25-én, éppen harmincötödik születésem napján megjelent a legális Szabad Nép, melynek már első számába írtam egy kis tudósítást. De ennél alighanem érdekesebb volt Sándor Pál cikke Sztálin és Mód Aladár egy-egy könyvéről és Darvas József írása Őszinte szót a zsidókérdésben címmel. A szerkesztőségi költözködéskor magam is beálltam bútorcipelőnek — lett egy íróasztalom is! Annak fiókjában találtam egy könyvet: az Országos Magyar Sajtókamara 1943-as évkönyvét. Rendkívül érdekes olvasmány ma is. Mikor a világ forgandósága kissé elkomorít, s tűnődésre késztet némelyek buzgalma a szolgálatban, másfelől a nonkonformizmus dölyfös hangoztatása, két könyvet veszek elő lapozgatásra. Ezt a fasiszta sajtó-évkönyvet, s az 1952 őszén rendezett irodalmi vita nyomtatásban megjelent jegyzőkönyvét. Ha magamat is ellenőrizni kívánom, előkotrom 1949-ben, 1950-ben írt újságcikkeimet, melyekben egyéniségem már eltorzult (szerencsére regény, novella írására azidőtt nem éreztem indíttatást), s egyáltalán nem derülök föl. De negyvenöt tavaszán s még jó sokáig őriztem személyiségem rám jellemző ironikus, szarkasztikus vonásait. Akkortájban készültem arra, hogy önhibámon kívül abbahagyott tanulmányaimnak a közgazdasági egyetemen a végére jussak. Az év december 5-én avattak doktorrá a Műszaki Egyetemen, melybe időközben beolvasztották a közgazdasági kart. Hideg volt az aulában, kezem avitaminózis miatt tele fekélyekkel, melyeket géz alá rejtettem. A télikabátba burkolózó professzorok undorodva nyúltak ujjam hegyéhez, és úgy avattak doktorrá. Egy doboz (száz darab!) Magyar cigaretta várt szerkesztőségi íróasztalomon meg egy üveg ital. Doktori címemet 1956-ig nem használtam, ez csak párttagsági könyvembe íródott be, sejtettem: nem pozitív előjellel. Gazdasági ismeretekkel fölvértezetten (páncélomat savonarolai düh tüze edzette) szenvedelmes gazdasági cikkeket írtam. Az élősdiségről, a gazdasági banditizmusról, a tőzsdei zsibvásárról, a tőkespekulációról, az árucsempészésről, az adócsalásról, majd az infláció ellen indultam küzdelembe. Egy közgazdasági arkangyal, lángpallossal. Aztán a szerkesztő azt mondta: üljek az ő íróasztala másik oldalára, s vele együtt olvassam a kéziratokat. Mert állítólag érzékem van annak megítélésére: világosan fejezi-e ki magát a cikkíró, azonkívül reggeltől éjfélig fáradhatatlanul dolgozom, s éjszaka két összetolt szerkesztőségi fotelben is tudok aludni. Az év végén s 1946 elején műfajt váltottam: hírfejben, glosszában tettem közzé akkori tűnődéseimet a világról, a politikáról. Színikritikdkat írtam Shakespeare, Maugham, Priestley, Nestroy-Heltai, Vaszary Gábor bemutatókról, de nem volt becsvágyam, hogy színikritikus legyek (nem is lettem). Könyvkritikákat is eregettem (Örkényről, tudtommal, az első méltatást a felszabadulás után én írtam), szerencsére könyvkritikus se lett belőlem. Lassanként egyedül maradtunk a Törökőr utcai lakásban. Elmentek a szovjet katonák, üldözni a nácikat, Culu néni unokahúgával visszaköltözött a Népszínház utcába, Seidlerék, mivel a fiatalasszony kisbabát várt, a jobb táplálkozás reményében Romániába távoztak. A második szoba ablakait még mindig nem lehetett be-Törökőr utca 68. A Népszínház utca 16. sz. ház udvara