Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Nemes György: Törökőr, 1945

üvegeztetni, de már kényelmesen elfértünk a lakásban. Egy vasárnap reggel (1945 decemberében) ketten viharzottak be lakásunkba. A hervadó nő bundája megviselt, szőkített hajának csak a vége mutatta hajdani hennázások nyomát. Háta mögött állt testőrként egy rossz arcú fiatalember. Újvári Imre, ritka szellemi képességekkel és iróniával megvert, azóta elhunyt kollégám azt állította volt, hogy ő csalhatatlan megérzéssel ismeretlen emberekről meg tudja állapítani: nyilasok voltak-e vagy sem. (Sunyi tekintet, visszafojtott düh, a derű teljes hiánya.) Újvári bizonyára első pillanatra megmondta volna, hogy a keszeg testőr egy évvel korábban még zöld ingbe pólyálta horpadt mellét. — Hazajöttünk — mondta angyali természetességgel nőlátogatóm. Rögtön be akart költözni a lakásba, melyből egy évvel előbb riadtan menekült el lányával és unokájával együtt s szaladt a katonatiszt vő után Németországba. Csodálkozott, hogy a lakásban más lakik, és helyesnek találta volna, ha gyorsan — mint tettenért betörő — feleségemmel, gyerekemmel, apámmal együtt kirohanok az utcára, s megágyazok magunknak a hóban. A házban nem volt titok, hogy a nő fivérét, az ismert kereskedővezért fasiszta magatartásáért hétévi kényszermunkára ítélték, az sem, hogy a nő egy évvel azelőtt SS-tisztekkel mulatozott, egy lezárt lakást felnyittatott, mert úgy tudta: zsidók bújkálnak ott, a háztulajdonos lányát nyilas pribékek kezére juttatta 1944 nyarán lányával együtt meglátogatta akkor Ungváron állomásozó katonatiszt vejét, s kifosztották egy deportált lakását. Az Új Nemzedék 1941. augusztus 5-i száma — mely egyébként Moszkva égéséről, körülzárt bolseviki sereg pusztulásáról, Szmolenszk környéki újabb német győzelmekről s szovjet katonák „szörnyű vérengzéséről" számol be — nagy riportot közölt, s ebből kiderül, hogy a Törökőr utcai lakás volt bérlője, a főhadnagy vő, civilben egy kisüzem tulajdonosa büszke a Fehérház Bajtársi Egyesület 79. számú emléklapjára, hiszen „a bolseviki uralom borzalmas napjaiban élete kockáztatásával nemzethű, hazafias magatartást tanúsított". Elgondolkoztam: a főhadnagy úr is hamarosan hazatér Nyugatról, s rehabilitáltatja magát. Valóban: nemsokára megjött. Már a Hermina úton lakott, s így belenyugodott, hogy a lakást nem kaphatja vissza, de szemrevételezte az elhagyott holmikat. Közjegyző előtt: egyességet kötöttünk, hogy a bútorok és holmik felét elviszi, felét ideiglenesen nálam hagyja. Három ipari varrógépét, mely a beüvegezetlen szobában hevert, még áprilisban üzemébe szállíttattam, viszont egy kvarclámpát — önkényesen, nem vitás — szeptemberben a Ságvári poliklinikának ajándékoztam, mert azt gondoltam: jobb helyen van ott, ahol sok beteg gyereket kezelnek. A bútorokon kívül a főhadnagy úr leltár szerint elszállított általunk sose használt coctail- és likőrös poharakat, vázákat, tálakat, üveg:sengőt, gumi nélküli üveg mellszívót, Krisztus-plakettet, tortakést, angol teáskannát. Nálunk hagyott rekamiét, gyerekágyat, vaságyat, gyerekszéket, tükröt, fogast. Két évig, 1949. február i-ig maradhattak birtokomban a holmik, de én hamarabb visszaadtam egy szálig. Fiam volt az oka. 1948-ban végezte az Angol utcai francia tagozatos iskolában az első osztályt. Fiatal tanítónőjébe, a lobogó szőkehajú Ica nénibe nem lehetett nem szerelmesnek lenni. Ica nénit áthelyezték a Cukor utcai iskolába. Mi erre másodikosnak beírattuk a gyereket a Cukor utcai iskolába. Hét évesen egyedül járt Zuglóból a Belvárosba. Ez azt jelentette, hogy minden reggel kikísértem a 44-es villamos Thököly úti megállójához. Fölszállt az első kocsira, elbúcsúzott, integetett, én pedig fölugrottam a második kocsira. Mikor az Apponyi — Felszabadulás — téren leszállt, észrevétlen őrangyalként lebegtem fölötte, s figyeltem: megtartja-e a közlekedési szabályokat. Ez bizony nehéz szolgálat volt. Fölajánlottak egy előnyös (bár roppant bonyolult) lakáscserét. Elhagyhattuk hát a Törökőr utcai lakást. 1948 karácsonya előtt minden holmit visszaszolgáltattam. A könnyű stráfkocsin — bútor híján — jószerével csak könnyű szívünket szállítottuk új lakásunk, a Nyáry Pál utca felé. Bútorvásárlásra nem lehetett gondolni. Matracon, pokrócon, aludni, a ruhákat a földre rakni meg az ablakkilincsre akasztani nem kényelmes. Akkor az ország első' napilapjának, a Szabad Népnek a segédszerkesztője voltam. Egy nap találkoztam barátunkkal, Dávid Mihály színművészszel. Elpanaszolta: Vas utcai lakásában otthagyott valaki néhány festett puhafa bútort: egy kombinált szekrényt, egy tükrös toilette asztalt, egy előszobaszekrényt, két fali könyvespolcot és két díványt. Neki útban "'annak, lemond róluk. Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságához fordultam: utalja ki nekem ezeket a bútorokat méltányos áron. Volt munkám, volt lakásom, s most már újra néhány bútorom is. Később a Kormánybiztosságtól kaptam egy íróasztalt (ma is azt használom), egy szekrényt, négy ódon karosszéket, a sógoromtól pedig egy kinyitható tizenkét személyes, pingpongozásra is használható ebédlőasztalt hat kényelmetlen, nehéz székkel. lig hihető, pedig így van: J-\ hatvanöt éves koromig soha •A JLnem volt saját, külön szobám. Szerencsére soha senkinek se jutott eszébe, hogy írószobámról faggasson; mit mondtam volna arról, ami nincs? Tudom: a század eleji magyar írók jórészének se volt, ezért alakult ki a kávéházi irodalom. Én keveset írtam kávéházban (mert mostanság nincs kávéház), íróasztalomon azért igen, s nem zavart, hogy a függöny mögött a feleségem zongorázik. Meg Szigligeten — ott mindig akadt saját írószobám. S csak most lett kényelmes fekhelyem, kényelmesebb, mint a régi feketelábú. Mikor elkészült, elmentem a kárpitos üzletbe szemrevételezni. Égy nő ült a rekamién, ki akarta próbálni: elég ruganyos-e. — Nyugodtan rendeljen maga is ilyet, Ágnes — mondtam Nemes Nagy Ágnesnek, aki éppen az én rekamiémmal kezdett ki. — Azt hiszem, ezen nem fájdul meg az ember háta. És vannak könyvespolcaim, melyek mögött nem rendeznek dzsemborit a svábbogarak, van két kis karosszékem a Divatcsarnokból, egy picike dohányzóasztalom, természetesen a gyermekbútor-üzletből, feleségemnek négy minifotelja, kis asztala, pipere tükre, ugyanolyan hátegyenesítő rekamiéja, mint nekem, s kicserélte a régi zongoráját. Új konyhabútort is vettünk — most már kellemesen lehet étkezni a konyhában is. Nincs még rendes íróasztalszékem. De most már bizakodom: rajtam és anyagi helyzetemen nem múlik, hogy előbb-utóbb ne találjak egy olyan íróasztalszéket, mely kis menedzser-kerekein nem dől el, s nem töröm el a lábam (ettől különösen félek), s amely fenekem alatt az eddigieknél jobb írások lekopogására ihlet hátralevő életemben. 35 (Tahin Gyula felvételei)