Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Horváth József: Öreg lámpavasak múlandósága

A Duna-korzóra tervezett közvilágítási oszlop mintadarabja A Hősök terén 1938-ban épült sima vonalú kandeláberek 30 irányú sugárzás miatt erősen kápráztatnak, az utat alig világítják meg, a lámpatestek üveglapjai a vandalizmus martalékai, a kandeláber-ajtók a mai pontatlan gyártás miatt kiesnek, ezzel áramütés veszélyét okozzák. Ami pedig a formát és a stílust illeti, nekem — aki ismerem újsütetű keletkezésüket — mindig a hamisság érzetét sugallják. Frappánsabb és őszintébb megoldás lett volna a környezethez illeszkedő semleges formájú, de modern lámpatestek alkalmazása (mint amilyenek például a Vár déli lejtőjén most felszerelt lámpatestgömbök). S ugyanezt bizonyítják a műemlék Alagútban a legmodernebb formájú lámpatestek, a legkorszerűbb nátriumlámpák. Máris a negyedik lehetséges szempontnál tartunk az öreg kandeláberek ügyének vizsgálatában — a műemléki megítélés, a műszaki állapot, a közúti forgalmi követelmények után —: a városképi megfontolásoknál. Tulajdonképpen már véleményt mondtam: én az újnak, a mainak vagyok a híve, nem a mindenáron való újnak, hanem a jól szerkesztett, a környezethez jól alkalmazkodónak. A különböző korok különböző stílusban létrehozott épületeinek együttese is lehet harmonikus egység. A Duna-partra vonatkozóan ezt a hivatkozott cikk is bizonyítja. Ebbe a felfogásba a közvilágítási berendezés mint közterületi létesítmény, szintén beleilleszthető. Egy modern, sima vonalú lámpaoszlop például a Roosevelt téren nem lehet zavaróbb a városképi környezetben, mint egy régi styl-kandeláber; egy olyan környezetben, ahol együttest alkot az eklektikus Akadémia, a szecessziós Gresham, az épülőfélben levő vasbeton „impex-székház", és a déli oldalra tervezett ultramodern szálloda. De ugyanilyen vegyes környezetről beszélhetünk a Vörösmarty téren, s a tervezett beépítések után a Kálvin tér esetében is. Egy esztétikailag jól tervezett közvilágítási berendezés — anélkül, hogy felesleges szabályokat akarnék felállítani — véleményem szerint ilyen városképi környezetben elsősorban semleges hatásra törekszik. Nem uralkodhat a környezeten, nem kaphat hangsúlyos szerepet. Ezt el lehet érni sima vonalú, minél karcsúbb építésű oszlopokkal, és a csúcson kis területen belül elhelyezett, minden korban megtalálható és örök formákat követő gömb-, henger-, kocka alakú lámpatestekkel. Ebből a szempontból részben el kell ismerni a Roosevelt téri új közvilágítást érintő kritika jogosságát. A nagykinyúlású, hajlított karok túlzottan hangsúlyos szerepet kapnak, a karvégeken elhelyezett aránylag kis méretű lámpatestek pedig groteszk hatást keltenek. Ezen azonban még könnyen lehet segíteni a karok megrövidítésével — de semmi esetre sem a régi oszlopok meghagyásával. Az elfogult véleményalkotást elkerülendő, le kell szögezni, hogy vannak esetek, amikor a régi lámpamegoldásokat mindenképpen meg kell őrizni. Teljesen egyetértek a Fővárosi Tanács Városrendezési és Építészeti Főosztálya állásfoglalásával, mely szerint „olyan régi kandeláberek és lámpatestek megtartásához kívánunk ragaszkodni, amelyek szerves egységet képeznek az architektúrákkal — tehát annak részei, vagy annak tartozékai —, azaz az építőművészi formálás korabeli kiegészítői." Ebbe a kategóriába tartoznak például az Országház feljáróinál, mellvédjén és árkádjaiban elhelyezett díszes öntött- és kovácsoltvas lámpatestek. A főbejáratok melletti kandeláberek valóban iparművészeti remekek. A jó műszaki állapotban levő lámpák gázellátását nemrég szüntették meg, villanyra való átszerelésükre kísérletek kezdődtek. Napirenden van a Halászbástya-Schulek lépcső kandelábereinek rendbehozatala is. Itt az oszlopok még megmenthetők és feljavíthatok. A lámpatestek újjáépítése csak kézi-műlakatos munkával valósítható meg, egy ma szokásos oszlopfej lámpatest árához viszonyítva sokszoros áron. Az adott helyen azonban olyannyira része a világítótest az építészeti-műemléki környezetnek, hogy még ilyen áldozatvállalás mellett is sor kerül a felújításra. A Budavári Palota ún. Barokk kerítésének éö lépcső lejáratának a századfordulón készült, gazdagon díszített kovácsoltvas kandeláberei — az építészeti helyreállítási munkákkal együtt — ugyancsak az eredeti állapotban kerülnek felújításra. Korábban a műemléki szempontok figyelembevételével készült a gellérthegyi vízesés környékének világítása. De hivatkozhatnánk még az Operaház, a Vígszínház bejárati kandelábereire is. Esetenként nem kis gondot okoz a műemléki értékű lámpák megtartása és felhasználása úgy, hogy azok a mai világítástechnikai követelményeknek megfeleljenek. Jellemző példa erre a lánchídi kandeláber-sor. Az idők folyamán felhasználtak ezekben gázt, izzólámpát, higanylámpát. Fényerejük növelése a forgalom növekedésével folyamatos igény maradt. Legutóbb a legkorszerűbb nagynyomású nátriumlámpákat helyeztünk el a lámpatestekben, melyek igen nagy fényteljesítményűek. A sárga lámpák kitűnően harmonizálnak a díszvilágítással," de a mindössze három és fél méter magas kandeláberek miatt erősen kápráztatnak. A lámpatestek szabadon sugárzó szerkezetéből adódóan a fény egy jelentős részét nem lehet az úttestre irányítani. A vakítás ellen először árnyékoló rácsozatot szereltünk, a közeljövőben pedig az üveglapokat katedrái mintázatú törhetetlen műanyaglapokkal fogjuk kicserélni. Az átszereléstől a fény egyenletesebb elosztását is várjuk; bár ez sem lesz tökéletes megoldás. Bele kell nyugodnunk, hogy e fontos forgalmi tengely megvilágításában a Lánchíd lesz mindig a „gyenge pont", mert az adottságként kezelt művészi értékű kandeláberek a világítástechnika számára csak kompromisszumos megoldásokat tesznek lehetővé. Említést kell még tenni a Szent István-bazilika mellvédjére épült kandeláber-sorról, ami szinté.i iparművészeti emlék, de üzembe helyezése valószínűleg már csak a teljes rekonstrukcióval valósítható meg. A felsorolásból talán kitűnik, hogy a városképi és architekturális szempontból egyaránt értékes lámpáknak — melyekhez feltehetően valóban közük van az építményeket megálmodó építőművészeknek is — megfelelő védelme, gondozása biztosított. Az Oetl és Weisx Manfréd gyártotta öreg lámpavasak elmúlását közútjainkról — ha némi szomorúsággal is —tudomásul kell vennünk. Annak azonban megvolna a haszna, hogy egy-két, még viszonylag épségben levő oszlopot egy hivatott szerv — a Közlekedési Múzeum, az Öntödei Múzeum, a Kiscelli Múzeum, vagy akár a most megnyílt Elektrotechnikai Gyűjtemény — az ismert eljárásokkal konzerváljon^és technikatörténeti emlékként arra alkalmas területen bemutasson.