Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Szántó László-Dr. Göbel József: Budapest fürdői I.

— No, urak, hát fizetnek-e ? Egy mámoros fiatalember a mellére vágott: — Én fizetek, hadd lássuk a kölyköket. A pincér odább állott, s a két gyermek örvendező arccal került beljebb a kávéházba. Vastag füst kavargott a teremben, a legutolsó zugból is vad lárma, zaj, itt-ott szitkozódás hangja hallatszott. Álmosképű gyerkőcök biliárdoztak éktelen zajjal, körülöttük kártyázók csoportjai játszottak elfojtott beszélgetéssel, s a szélső sarokban három legény kurjongatott, ölelgetve egy melléjük ült selejtet, aki éppoly mohón iszogatta a bort, akár azok a duhaj, lármás legények. Az asztalon egyre szaporodtak a borosüvegek, s az egyik legény, kezébe véve egy teli poharat, bolond figurákkal táncolta körül az asztalt. Szomszédos asztalok felől bele-belerikkantottak, mikor a legény énekelni kezdett: Azért csillag, hogy ragyogjon, Azért asszony, hogy megcsaljon, Azért a szív, hogy dobogjon, A bánattól megszakadjon, Szakadjon. . . Vele ordított az egész kompánia, hogy csak úgy reszketett bele az egész kávéház. Dini odafordult Margához: — Ne nézz oda, kezdjük. . . Anagykendőt letakarította magáról, aztán elrongyollott kabátját is levetette, s úgy állott ott piszkos gyűrött trikójában, mint egy anyameztelen, vézna törpe.. . Marga elterítette a kendőt a földön, hogy Dini eljátszhassék rajta, derekáról aranyos papírral átvont karikát vett le, s úgy várta be a fiút, ki addig egy asztalról elszedett egy poharat, s a vízvezetéknél teletöltötte vízzel. A habját lefújta, s visszament Margához. — Eredj félre.. . A kisleány fölment a kasszába, ahhoz a kifestett arcúhoz, s műiden tartózkodás nélkül felcsúszott az ölébe. Aztán megsimogatta annak födetlen vállát, s kedveskedve szólt: — Én szeretem magát. A kasszírnő kacagott, s véle kacagott az a sok kimulatott arcú fiatalember is. Marga pedig elkapott a kasszáról egy darab cukrot, s azt szopogatta. Dini szétvetette a lábát, nyakát hátraszegte, hogy a vízzel telt poharat le ne ejtse lassan lehajlott, s fölemelte az aranyos karikát. Egyet csettintett a nyelvével, s aztán a karikát a teste köré kerítette. Most a fejét vízszintesen tartva, hátrahajlott, s lassú mozgással egészen a földig ereszkedett. Ott gyorsan letette a poharat, és felugrott. Marga ott a kasszában kivette a cukrot szájából s mutatott: — Most, most nézzenek!... A kisfiú egyet nyújtott a testén, aztán puha, törékeny kaucsuk derekát kihúzva, előbb letérdelt, majd úgy térdelve kezdett hátra, a földnek hajolni. Mire fejjel a földhöz ért, rátette ismét a poharat, s vigyázva emelkedett fel. Az egész olyan semmiség volt, amit ezerszer látni a legutolsó cirkuszban is, de az a kis vézna, puhatestű gyerek egészen kifáradt bele, s homlokán kigyöngyözött a verejték. Mikor a sok hajladozás után, homlokán a pohárral, ismét egyenes állásba jutott, lekapta a vizet, s gyorsan felhajtotta. Marga dühösen leugrott, s odafutva Dinihez, megtépázta a sűrű, bujnyikos haját: — Te rossz, te csúnya Dini. Hát nem mondta anyó, hogy ne merj vizet inni, mikor ilyen meleged van? A fiú pihegett, s megcsókolta a kis aranyhajú leánykát, halkan suttogva: — Ne mondd meg anyónak. . . nagyon szomjas voltam.. . Ott a kassza körül kacagták az apróságok szerelmeskedését, csak egy rongyos, mogorva ember dörmögött maga elé: — Még az ilyenek is szeretik egymást.. . Folytonos zsivajban Dini játszott tovább. Az a rongyos öregember odament Margához, s magához hívta. A kisleány előbb húzódott tőle, de mikor az egy fényes hatost nyomott a kezébe, nyugton tűrte, hogy az öreg az ölébe emelje. De azért szemével onnan is figyelemmel kísérte a Dini mutatványait. Szólt az öreg: — Vannak-e szüleid, kicsikém ? Ránézett a leányka, csodálatos tekintettel, idegenül. Aztán hoszszan elnyújtva felelt: — Hát hogyne volnának? — Hol vannak ? — Anyó odahaza, mert beteg, apus meg jár messze.. . — Micsoda apád ? — Nem tudom. Ritkán látom. Ha hazajön, mindig haragszik, s én félek tőle. A múltkor Dinivel az ágy alá bújtunk. — Miért? — Mert verte anyót, s minket is meg akart verni. Az öregember teája mellől elvette a fél, citromot, s odaadta a kisleánynak. — Ebbe mártogasd a cukrot, jól fog esni. Marga úgy tett. Az öreg ismét megszólalt: — Hát mért verte apád anyót ? Marga megint csudálkozva nézett fel. Mintha azt akarta volna kérdezni, hogy hát más nem veri a feleségét? A feleség nem azért van, hogy verjék ? S ha az ő apja veri a feleségét, hát azt is kérdezni lehet, hogy miért? Csak így röviden vetette oda: — Mert nem tudott neki pénzt adni. — Hát azért jön haza apád, hogy pénzt kérjen ? Marga megint csodálkozott: — Maga nem azért megy a feleségéhez ? Az öregember elkomorodott. Megcsókolta a kisleány aranyszín haját, s halkan, végtelen szomorúsággal szólott: — Nekem nincs feleségem. — Hát hol van ? — Rég meghalt. Ezt Marga nem értette. Nyugton szopogatta tovább a citromos cukrot, s míg mogyorónyi ajkát összehúzta a savanykás nedv, egyre nézegette Dinit, aki még mindig játszott. Egyszer-egyszer odakiáltott neki: — Vigyázz, Dini! Aztán eljátszott a fényes hatossal, és kezdett fecsegni. Hogy anyó mindig beteges, de azért apus mindig veri. Aztán mikor éppen elmegy, anyó össze-vissza csókolja őt meg Dinit, s azt mondja sírva, hogy ő beteg, nem tud dolgozni: menjünk mi pénzt keresni. Akárhogy. Dini ügyes volt, kapott trikót, s most járnak mindenfelé, hogy aztán pénzt vigyenek haza a beteg anyónak. De apusnak nem szabad tudni, hogy a pénzt nem anyó szerzi, mert akkor nagy baj volna. Marga összehúzta a homlokát: — Jaj, ha egyszer éppen meglátna bennünket! Az öregember a zsebeiben kotorászott. Mogorva arca fölengedett, szemeiből valami könnyféle szivárgott ki, s mikor a kisleánynak még egy hatost nyomott a kezébe, szaggatottan mondta: — Eredj, édes gyermekem, tányérozzál. Mentében megcsókolta a Dini homlokát, ki éppen a lábát fonta ott a földön a nyaka köré, aztán belehullatva a kapott két hatost egy tányérba, megindult körútjára a kávéházban. A kassza körül azok a koravén fiatalemberek megcsipkedték, mikor néhány krajcárt dobtak tányérjába, s a kisleány víg csörömpöléssel ment tovább. A folytonos zajban, kiabálásban szinte elkábult, de azért féltékeny vigyázattal tartotta a tányért, nehogy kiessék valami az összeszedett kincsekből. Mindenütt kapott valamit. Legnehezebb dolga volt a kártyásoknál. Azok rámordultak durván, csakhogy takarodjék, de Marga ottmaradt, s nagy mandulaszín szemeivel olyan esengve nézett fel hozzájuk, hogy mégis adtak neki egypár, a kártyától elvont krajcárkát. Igaz, hogy aztán elkergették, de a kisleány azt már nem bánta. Továbbment. Duhaj borivók meg-megtréfálták. Úgy tettek, mintha pénzt dobnának tényérjába, aztán pénz helyett a bort öntöttek beléje. A kisleánynak nagy fáradtságába került, míg a pénzt kiszedegette apránként, hogy a bort kiönthesse. A kincset addig felhajtott szoknyájába tette. Egy biliárdozó kölyök azalatt megcsípte kövér térdecskéit, s Marga ijedtében az ő nyakába öntötte a bort. De meg is ijedt, futva ment odább. Egy sarokból éktelen veszekedés lármája csapott a leányka felé. Részeg, torzonborz alakok kártyáztak ott, s úgy látszik, összevesztek. Csak úgy vagdosták egymás fejéhez a bunkónyi szitkokat, s a kisleány félve lapult meg egy közeli asztal mellett. Egyszerre a verekedők egyike arra fordult, amerre ő meghúzódott. Marga leejtette a tányért. A pénz szertegurult, s a leányka nem is törődött véle. Eszeveszetten futott bátyjához, s a fülébe súgott: — Dini, fussunk... A fiú ránézett hosszasan, s a leányka siránkozva, halotthalvány arccal súgta tovább: — Ott... veszekedik. . . Dini összeszedte a nagykendőt, karikát, kabátot, s karon ragadva a kisleányt, futott ki lázas sietséggel. .. Az öreg, mogorva ember utánuk futott. Künn a hűvös utcán körülnézett, az apróságokat keresve Ott guggoltak a kapu alatt. Megszólította a kisleányt: — Miért szöktetek ki ? Mindkettő egyszerre, siránkozva felelt: — Benn van ... apus! Jaj, csak meg ne látott volna. Milyen dühös! Aztán Marga belekapaszkodott az öregbe: — Bácsi, édes bácsi, szedje össze odabent a pénzt, leejtettem mind, mert megijedtem... S mikor az öreg beindult, utána kiáltott a két gyermek: — De ne mondja meg apusnak, hogy itt vagyunk! .. .Reszketve lapultak meg a kapuban. (1918) 21