Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Szántó László-Dr. Göbel József: Budapest fürdői I.

Kabos Ede elbeszélése Kis komédiások Annak a szürke szobornak a vasrácsozata mögé bújtak, melyre porlepett, aranyos betűkkel van fölírva: Macula non est in te! Előttük az óriási Rókus végtelen ablaksorából sá­padt lámpafény sugárzott ki, egy­egy villamos monoton csöngé­rezése, fiákerek dübörgése hallat­szott, de ember sehol sem járt. A hűvös őszi éjszaka úgy bo­rult le az alvó fővárosra, mint valami zuhogó zápor: megtisztí­totta a levegőt, s hazakergette az embereket. Csak a csillagokat nem tudta elkergetni az égről: inten­zív, egyenletes fénnyel sugároztak le az acélszín égboltról. A nagyobbik gyermek, a fiú fel­kúszott a szobor talapzatára, s hosszan eltekintett az éjszakába. Megfogta a szobor kiszögellő sarkát s önmaga hajladozva né­zett el a gáz-soraival végtelennek tetsző Rákóczi úton. Aztán leszó­lott a leánykához: — Elvesztett bennünket... A kisleány halk, sirámos han­gon mondta: — Dini, gyere le, én félek itt. Egy ugrással lenn termett. Vézna karocskáival — egy tízéves, leszikkadt gyermek karjaival — átfogta a reszkető leánykát, s kívül kerülve a rácsozaton, odavitte a Rókus porladozó fala alá. Azt a nagy, foszlott kendőt, melyet eddig a karja köré csomóz­va hordott, leoldotta. — Vedd magadra, Marga. Ta­karózzál be jól. Aztán maga segített a kisleány­nak. A kendő lehajló csücskét, mikor az egészet már átkötötte rajta, felhajtotta a leány fejére, s leborította véle a remegő apróság bomló, szalmaszín haját. A Marga hideg homlokán még úgyis le-le­csüngött egypár vékony, puha tincs, s a fiú, míg elbabrált véle, megcsókolta hosszan, édesen. — Jó így, Marga ? — Nagyon. Megfogták egymás kezét, s egyszerre mind a kettő reszketve állt meg. Mögöttük, a Rókus sötét épületéből, mintha jajgatás hallatszott volna. A fiú, aki bát­rabb volt, visszanézett, de nem vett észre semmit. Komoran, be­teg csöndességgel pihent az a kiet­len betegraktár: belül ezer meg ezer nyomorultnak felsíró fájdal­mával, kívül pedig színtelen kö­zönyös csönddel. A fiú vigasztalta testvérkéjét: — Semmi. Nyilván nagybeteg van odabenn. Hát nem emlékszel, mikor anyó odabenn feküdt, s meglátogattuk, mennyi beteget láttunk ? Azok is jajgattak... Marga összeborzongott. — Emlékszem. Egy kisleány is volt ott. A mamája után kiabált, aztán egyszerre felült, vér jött ki a száján és leesett... A fiú utána mondta: — Meghalt. Félve néztek vissza. Nem tud­ták felfogni, hogy mire való az a templomféle ott szélről. Egy alsó ablaka olyan volt, mint a mesebeli kísértetek szeme: olyan zöldes fa­kó. Távoli helyükről nézték hosz­szan, s egyszerre a Rókus mögül egy sötét alak tűnt fel. Dini mondta: — Szaladjunk, a rendőr me­gint jön... S aztán szaladtak. Az égen apró hegyes csillagok szaladtak velük versenyt, lenn pedig, a néptelen úton, hideg, jeges szél vagdosott arcukba. Hirtelen egy mellék­utcába fordultak, de meg kellett állniok, mintha egy végtelen zsák­ba kerültek volna: áthatolhatatlan vastag sötétség terült el előttük. Marga erősebben kapaszkodott a fiú karjába: — Dini... S a fiú csókolta hosszan, mele­gen. — Ne félj, ismerem az utat, ve­zetlek ... Egy sarkon piros lámpás világa szórt némi fényt a homályba. A fiú szólott: — Ide bemegyünk. Az éjjeli kávéházból lárma hangzott ki. Mikor az ajtó elé értek, valami fojtó melegség csa­pott az arcukba, de a két dider­gő gyermeknek nagyon jólesett. Egy ideig sütkéreztek a kiömlő melegségen, s lelkük elől elveszett a folytonos zaj: mulatozók vad, kicsapongó lármája; csak azt érezték, hogy ott nagyon jó lenni, nem fojtogatja őket az utálatos, nedves-hideg levegő, mely kijjebb, az utcán, nekik esett volt. A kis­leány még a kendőt is megoldot­ta a dereka körül. Dini rátette kezét a kilincsre: — Hát gyerünk... Benn a kávéházban egyszerre szemükbe csapott a minden­felé sistergő gáz összefolyó fénye, fertőzött, füstös levegő omlott feléjük, s a két gyermek­nek be kellett hunynia a szemét. Akkor már ott állott előttük egy leberetvált arcú, kopott frak­kos, kappanhangú pincér: — Mit akartok ? Marga ránézett esdekelve, s eltaszítva Dinit, aki beszélni akart, így felelt: — Ne kergessen el bennünket. Édesanyánk beteg, pénzt kell hazavinnünk orvosságra. Ó, édes bácsi, ne kergessen el bennün­ket. .. Olyan lágy, édes volt a hangja, hogy a kasszából egy kifestett arcú leány, otthagyva udvarlóit, közelebb jött a leánykához, és le­hajolt hozzá. Marga engedte ma­gát csókolni, aztán a leányhoz fordult: — Kérje maga is a bácsit, en­gedje Dinit játszani. A pincér megszólalt: — Hát mit tudtok ? Megint Dini akart válaszolni, de a csöpp leányka elébe vágott: — Ó, nagyon sokat. Dini mű­vész. A múltkor egy cirkuszban voltunk, s egy nagybajuszos úr ígért neki pénzt, sok pénzt, ha hozzá jön, s megy vele mindenfelé játszani. Azt mondta, hogy csi­náltat neki új, aranyos ruhát, kap mindennap meleg ételt meg pénzt, ha vele megy cirkuszosnak. A kisleány megsimogatta hall­gató bátyja karját s folytatta: — De Dini nem ment, Dini szereti a mamát, szeret engem. . . S a nyakába csimpaszkodva, megcsókolta. Dini komolyan tar­tóztatta magától. — Na, Marga! Megharagsza­nak, ne itt... A kasszírnő köré fiatal, borzos­képű emberek gyűltek. Közéjük szólt a kifestett arcú: 20

Next

/
Thumbnails
Contents