Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Fekete Gábor: Miskolc

Nem is szabad, hogy az legyen. Az új lakótelepeknek, a modern városrészeknek illeszkedniök kell a természeti, történelmi környezethez, amelyhez az Avas pincesorokkal szabdalt hegyoldala éppúgy hozzátartozik, mint í sokszázéves belváros megannyi műemlékháza vagy a régi, kanyargó ,,egyutca", a Széchenyi utca. És másként kell — kellene — építeni az új tereket, utcákat ott is, ahol megőrzésre, megóvásra vár Nagy Lajos király diósgyőri várkastélya, a széles boltívekre támaszkodó Sötétkapu, a Rákóczi-ház vagy az európai hírű görögkeleti műemléktemplom. Végül pedig, de igazán nem utolsósorban, Nagy-Miskolc jövendő arculatának feltűnő szépséghibáit, az engedély nélküli építkezéseket is el kell tüntetni. A miskolci ember is vágyik közeli, kellemes üdülési lehetőségre — dehát nem mindegy, hogy a tanács szabadjára engedi-e vagy nem a vityilló barkácsolásokat, másfelől tornyocskás, gipszcirádás, ízléstelen hétvégi házak építését. Ezek után csak annyit, hogy Budapest és a Balatonvidék után Miskolcon kell a legtöbb engedély nélkül építkezőt megbírságolni. Az idők jele, hogy a városban és környékén ezrével építenek vagy építenének garázst. A városi tanácsnál már kiszámították, hogy ha minden kérelmet jóváhagynának, a földszintes, „egyszemélyes" autósufnik a régi Miskolcnál nagyobb területet foglalnának el Egyébként sem csupán városképi meggondolásokról van szó, hanem a területfelhasználási koncepcióról. Már most is általános a panasz, hogy gyereknek, parknak nem jut hely — autónak igen. . . A megoldás a többszintes garázskombinátok építése lenne — erre azonban még jóidéig várni kell. Sürgetőbb teendők vannak... Miskolcon a lakásépítkezés éppúgy a lakosság figyelmének középpontjában áll, mint bárhol másuct az ország városaiban, de szólnunk kell egynéhány jellegzetességről. Kezdjük mindjárt a mennyiséggel. 1971—1975 között a terv kétszáz híján 10 ezer új családi otthon építését tűzte célul. Számoljunk csak: a nem egészen kétszázezer lakosú városban egy másik — körülbelül harmincötezres lélekszámú — várost felépíteni, az annyi, mintha Budapesten háromszázötvenezer embernek kellene öt év alatt új hajlékot emelni. Mintha Újpalotából, Kelenföldből, Óbudából kettőt-kettőt kellene egyszerre egyetlen ötéves tervben megépíteni. A kérdés csak az: miként sikerül — egyáltalán sikerül-e — ezt a monstre tervet megvalósítani. Kiváltképp akkor fogja el a kívülről szemlélődő embert a kíváncsiság, ha az úgynevezett „időarányos" teljesítés adatát megkapja. Mert a majdnem tízezer lakásból négy év alatt majdnem hétezer épült meg, erre az évre pedig maradt majdnem háromezer. A „majdnem"ek az építőipari átadások és a valóságos beköltözések közötti örökös eltérések miatt adódnak, ez azonban mitsem változtat a tényen: egyenletes ütemről aligha lehet beszélni. Annyi bizonyos, hogy az egész lakásépítési mechanizmus a budapestinél is nehezebben birkózott meg a minden korábbi*, felülmúló feladattal. Kezdődtek a gondok mindenekelőtt azzal, hogy a lakásépítés előkészítése egyáltalán nem, vagy csak alig történt meg idejekorán. Az amúgy is nehezer beépíthető, a szűk völgyben hosszúra elnyúló városban különösen nagy szükség lett volna arra, hogy már három-négy évvel az építkezések kezdete előtt kijelöljék a szabad vagy a szanálandó területekec. Ez nem történt meg, ezért nincs csodálkozni vaió azon, hogy akadt olyan lakótelep, amelyben a papírforma szerint 1974-ben ezreknek kellett volna lakniok, de a lakótelep helyét csak 1971-ben jelölték ki. Csodák pedig nincsenek. Eléggé felkészületlenül érte a tanácsot a program más vonatkozásban is: semmi gyakorlata sem volt a budapestihez hasonló nagyarinyú szanálásokban. A miskolci házgyártól mindenki sokat várt — és kapott is —. de ez nem volt elég az üdvösséghez. A házgyár valóban ontotta a termékeit, aztán az épületek csontváza hónapokig — volt an.ikor egy évig is — ott meredezett az ég felé, mert a szerelési munkák gépesítése, a szakemberellátottság elmaradt a házgyárak teljesítőképességétől. Az előkészítés késedelmeit csak növelte a víz—gáz bevezetésének a hiánya, a közművesítés lemaradása. Miskolcot is utolérte az ipari centrumok sorsa: a beruházások elszívták a munkaerőt a lakásépítéstől. Mindezzel még párosult néhány tervezési, szervezési, irányítási baklövés, amely részben oka, részben következménye volt az örökös időzavarnak. Dehát ez magyarázat, s nem mentség. A miskolci embert az érdekli, hogy végülis a tervciklus utolsó évére meglesz-e a hiányzó háromezer lakás. Őszintén szólva: túl nagy adósság gyülemlett fel ahhoz, hogy akárcsak bátortalan igennel is felelhetnének a városi vezetők. Viszont erősen javultak az esélyek, hogy ez az adósság lényegesen csekélyebb mértékűre csökken|en az év végére, mint amilyennek a borúlátóbbak jö\endölték. Miskolc egyik legnagyobb munkásvárosunk, a lakásépítés elsőrendű politikai követelmény. A kialakult helyzetre tekintettel a város tavaly tetemes összeget kapott a kormányzattól a lakásberuházásokhoz. A tanács is mozgósította saját vállalatait a közműépítés meggyorsításához, a lakótelepi óvodák, bölcsődék, üzletek megteremtéséhez. „Beszállt" a Lenin Kohászati Művek és a Diósgyőri Gépgyár is a lakásépítési adósság törlesztésére: építőrészlegeiket saját feladataik terhére Is, kölcsönadták a városnak. A többi között elvállalták kétszáz családi otthon szerelési munkáit. A beköltözések üteme ily módon az idén meggyorsult, de az öröm mégsem zavartalan. Még néhány hónappal ezelőtt is előfordult, hogy új lakások százaiba nem lehetett beköltözni: nem álltak rendelkezésre a néhány forint értékű kapcsolók, konnektorok. Azon kívül a tervidőszak első három évének lakásépítési kudarcai eléggé elmérgesítették a viszonyt a város és az épí'őipar közön, s máig sem jött létre a béke. jelzi ezt a liftgond: a lift ugyan költségesebb dolog a konnektornál de ha hián/zik, éppúgy nem lehet beköltöztetni a lakókat. A város Az SZMT székháza, előtte Kiss Sándor szobra (Mihalik Tamás felvétele) A posta épülete A Győri kapui lakótelepen