Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos pályaműve: Inaséveim

korongozni kellett a fekete ortopéd lúdtalpbetéteket, a műlábak, műkarok, ortopéd fűzők vasvázát. Először durva csiszolással. A köszörülésnél arra kellett nagyon vigyázni, hogy a szanaszét röppenő szikrákból a szembe ne juthasson egy se. A polír- és rongykorongok azért voltak veszedelmesek, mert a megmunkálandó anyagot elkapták és súlyos balesetet okozva vágták a dolgozó arcába. Állandóan porfelhő keringett a villámgyorsan forgó korongok között. Az itt dolgozók kivétel nélkül olyanok voltak, mint a négerek, az állandó por, piszok lerakódásától. A csiszolóműhelyben gondosan megmunkált ortopéd és műszerész termékek fémesen csillogtak. Útjuk innen a galvanizálóba vezetett. 7. Néhány hónapot a nikkelezőben is töltöttem. Ez már könynyebb munkahely volt. Igaz, ez sem veszélytelen, mert a nikkelfürdő előtt minden terméket alaposan meg kellett mosni bécsimésszel. Gyakran véresre, a nyers húsig marta ki ujjaimat a mész. Dehát kicsire már nem néztünk és a segédek is azzal vigasztaltak, hogy ebcsont beforr. 8. Reggelizésre, tízóraizásra nem adtak időt, nem volt szabad leállni a munkával. Ezért zsebből, lopva étkeztünk munka közben. Az ebédidő fél óra volt, de ez nem számított bele a munkaidőbe. S mivel szombaton csak délig dolgoztak a segédek, naponta fél órával többet kellett dolgozni. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy reggel 7-kor kezdtünk és délután 4-kor végeztünk, mert hozzá kellett dolgozni a napi nyolc órához a fél óra ebédidőt és a szombatról áthelyezett délutáni órákat. Munka után: műhely takarítás A munka befejeztével csak a segéd urak mehettek haza. Mi inasok, az „öreg inas" irányítása mellett végeztük az egész műhely takarítását, rendbetevését. Szomorúan nézegettem a lemosakodott, s rendes ruhába átöltözött segédek távozását. Milyen jó is nekik, világosban mehetnek haza! Nekem meg helyére kell tennem minden szerszámot, anyagot, a vasreszeléktől kell megtisztítanom minden satupadot, aztán elő a seprűt és a műhely reám eső minden zeg-zugát rendbe, tisztába kell tennem. Az átkozott vasreszeléket milyen nehéz volt az agyontöredezett betonpadló repedéseiből kiseperni! S ha egy vagy másfél órai takarítás után készen voltunk, a szemetet a nagy szeméttárolóban fel kellett vinni a házmesterhez. Csak azután mehettünk mosakodni, öltözködni, amikor az „öreg inas" végigvizsgálta a műhely tisztaságát, rendjét, és azt elfogadhatónak találta, így aztán naponta nem nyolc, hanem tíz órát is dolgozott az inas. A nagy ünnepek boldog várakozását mindig beárnyékolta az üzemi nagytakarítás aprólékos és hosszantartó munkája. Hiába lett délután kettőkor vége a munkának, a takarítás még hosszú órákig tartott. Ilyenkor lesöprűztük a falakat, lemostuk a pinceablakokat, minden darabka anyag, berendezés, szerszám alól kitakarítottunk, a satukat, gépeket leápoltuk. Ezt a nagytakarítást már művezető irányította, vigyázta. Nála pedig nem volt pardon. Nem kímélte az inasok erejét, idejét, türelmét. Megtehette, nagy úr volt a szemünkben. Amikor megmegállt előttem vagy mögöttem és vizsla szemekkel ellenőrizte a munkámat, a rabszolgahajcsárok jutottak eszembe. A hatalom az ő kezében volt, és nemcsak élt, de sokszor — mint a következőkben leírt eset is bizonyítja — vissza is élt vele. A szomorú ebben csak az volt, hogy a sértett kisinasok vagy segédek senkihez sem mehettek orvoslásért. Hol volt még akkor hazánkban munkásvédelem, érdekvédelem ?! Az első pofon Többször mesélte az „öreg inas", hogy művezetőnk roppant erős ember, mert hosszú évekig birkózott. Nos, egy alkalommal a munka befejezése után csak rövid ideig, kapkodva takarítottam, hogy a kórházban fekvő anyámat meglátogathassam. A kilencedik testvérem koraszülöttként jött a világra s pár nap múlva meghalt. Anyámat ez testileg, lelkileg anynyira megviselte, hogy kórházba került. Alig mentem be a mosdóba, hallom ám a művezetőnk hangját: „Lajos! Hozzám!" Éreztem, hogy itt nagy baj lesz. Félmeztelenül odaódalogtam. „Te nem takarítasz?!" — mordult rám, majd felemelte jobb karját, és arcul ütött. „Hát te azt hiszed, hogy különb.. ar vagy, mint a többi sz.r?!" Lehajtott fejjel elkullogtam és nehéz szívvel folytattam a takarítást. Haragudtam az árulkodó öreg inasra, de abban igazat adtam neki — mert éreztem —, hogy művezetőnk valóban birkózó lehetett. Szegény jó anyám, akit annyira szerettem, aznap hiába várta elsőszülött fiá: kórházi látogatásra... A szabadidő felhasználása A mindennapos vonatozgatás 2—3 órát is elvett a szabadidőmből. Este értem haza. Még segítettem a házkörüli munkákban is, elfogyasztottam a délben készített vacsorámat, és nyugovóra tértem. Hosszabb szabadidőm csak vasárnap, a kettős ünnepeken és a kéthetes nyári vakációban volt. Munkahelyemen az üzemi dolgozók életformáját éltem. Otthon azonban apám földművelő foglalkozása szabta és határozta meg szabadidőm hasznos felhasználását. Azt természetesnek vettem, hogy odahaza segítenem kell mindenféle munkában, hiszen szüleim biztosítják élelmezésemet, ha szerényen is, a ruházkodásomat, fizetik a vonatbérletet, lakást adnak fűtéssel, világítással. Munkaadóm csak a munkámra tartott igényt, minden más szüleimre hárult. Vasárnaponként a délelőtti órákban a keresztvágó nagyfűrészszel — melyet mi egymás között nagybőgőnek neveztünk — a vastagabb fatörzseket fűrészeltük össze. Annyit, hogy főzésre és télen fűtésre is egy hétig elég legyen. Természetesen fel is aprítottuk és beraktuk a kamrába. S mivel volt egy lovunk meg egy tehenünk, ezért ebéd utánra is jutott munka. A földünkről hazahordott kukoricaszárat szecskáztuk, ebből is egy hétre valót. A legkisebb öcsém ma is emlegeti a szecskavágó gépet, mert annak fogaskerekei roncsolták össze az ujjait. Ha azonban a földön akadt sürgős és halaszthatatlan munka, akkor vasárnap ide, ünnep oda, apámmal kimentünk, és kapáltunk, töltögettünk, krumplit szedtünk vagy a kukoricát törtük, vagy a szárat vágtuk és kötöttük kévékbe. Ha futotta még a vasárnap délutánból, akkor télen egy-egy filmet vagy falusi műkedvelő előadást néztem meg. A kb. tízezer lelket számláló Pécel nagyközségben akkor még nem volt az ifjúságnak művelődési háza, sem 34