Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos pályaműve: Inaséveim

klubja. A vendéglők, a kocsmák akkoriban még nem vonzották a fiatalságot, pénzünk se lett volna üyesmire. Húsz-harminc fokos hideg telek voltak akkoriban. Ha tehettem, barátaimmal elmentem a Rákos-patak völgyébe korcsolyázni. Az volt az igazi téli sport! Isaszegtől egészen Rákoskeresztúrig kemény jégpáncél borította Rákos mezejét. S ahogy valamikor Dózsa parasztvitézei nyargaltak ezen a mezőn, úgy száguldottunk mi is, sokszor versenyt futva az akkor még lassan zakatoló vonatokkal. Nyáron, amikor már jó melegre fordult az idő, vasárnap délutánokon a Rákos patak sekély vizében hancúroztunk, fürödtünk. Tavasszal és ősszel utcák közötti futball-bajnokságot szerveztünk. Természetesen rongylabdával, melyet anyánk fekete patentharisnyájából készítettünk. Szinte életre-halálra ment a játék. Mezitlábasan, félmeztelenül. Iga/i küzdelem volt: az utca becsületéért, a győzelemért! Vasárnap esténként otthon elővettem a Pesti Hírlap vasárnapi számát, és minden betűjét elolvastam. Ilyenkor került sor a barátoktól, ismerősöktől kapott könyvek olvasására is. Szerettem az ifjúsági, a romantikus és a történelmi regényeket. A napi étkezés Sokat töprengtem, hogy leírjam, ne írjam le a szegényesen élő tiztagú család étkezését, mert ma már két fiam is kétkedve hiszi el, hogy olyan szerényen és egyoldalúan is lehetett táplálkozni. Aztán úgy döntöttem, mégiscsak leírom, ami ma sokaknak hihetetlen, de 40—50 évvel ezelőtt való igaz volt. Reggelire anyám rendszerint hársfa-teát készített (hársfánkról szedtük), cukrot, szaharint tett bele, és más híján ecettel ízesítette. Tejet nem ihattunk, mert a fejést az utolsó cseppig el kellett adni. Az volt a konyhapénz. A teát lehajtottam és rohantam a kora reggeli vonathoz. Tízóraira anyám újságpapírba szilvalekváros rozskenyeret vagy zsíroskenyeret csomagolt. A szilvalekvárt magunk főztük kondérban. Ebédre apám háborús csajkájában vittem be maradék főzeléket, azt a piszkos satupadra ülve fogyasztottam el. Vacsorára otthon az ebédre készített főzeléket vagy főtt tésztát kaptam. Vasárnap délre már húslevest és baromfit, sertés- vagy marhahúst és valami kelt tésztából sütött süteményt ehetett a család. Anyám nem győzött eleget adni nekünk, mert a nyolc gyermekszáj mindig evett volna, mindig éhes volt. Sokszor kellett eldugnia előlünk ebéd után a süteményt, mert estére nem hagytunk volna belőle semmit. A lakásunk Pécelen a Bartoshegy utca 26. szám alatt, vertfalú, 2 szoba, konyhás, kertes házban laktunk. Az első szobában szüleim aludtak 4 leánytestvéremmel, a második, a földes szobában aludt a 4 fiúgyermek. Az akkori 20—30 fokos hidegekben reggelre a szobánk belső fala is csillogott a dértől. Négyen két ágyban aludtunk. Nyáron pokróccal takaróztunk, télen a pokróc fölé télikabát is került, hogy ne fázzunk annyira. A takaró alatt jól összebújtunk, hogy egymást is melegítve, ne érezzük a hideget. A szobánkon levő egyetlen ablak olyan kicsi volt, hogy alig bújhattunk át rajta. E házban halt meg tüdőbajban, fiatalon, Ibolyka nővérem. Halálos üzemi baleset Az igazi orvosi műszerész szakmát a M. O. N. E. Rr. VIII., Hunyadi u. 14. sz. alatti üzemében tanulgattam, az utolsó inasévben. A magas üvegtető alá az egyik műhelysarokban deszkából félemeletet — galériát — csináltak. Am megfeledkeztek a nyitott padlás védőkorlátjáról. Emiatt történt a tragédia. A kistermetű pilisvörösvári Müller Szepi (így becézte mindenki a kedves és ügyes sváb származású inast) munkája közben nem vette észre, hogy az összetákolt padló nyitott széléhez ért, és a magasból olyan szerencsétlenül esett le, hogy sérüléseibe rövidesen belehalt. Mire másnap reggel az üzembe értünk, már elkészült a biztonsági korlát. Bizottság is érkezett és persze mindent rendben talált. Senkit nem hallgattak ki közülünk, senkit nem vontak felelősségre. Egy derék inastársunk önhibáján kívül meghalt — és az üzemben a munka ment tovább, mintha misem történt volna. Szomorú és elgondolkodtató história ... Segéd lettem Letelt a három inasév. A Segédlevél szerint jó eredménnyel segéd lettem 1929. november 7-én. Örült az egész család. Dolgoztam tovább az üzemben, de már nem ingyen, hanem pengőért. Igaz, nem sokat kerestem, de mégis segithettem családunkon, testvéreimen. A havi kereset nem érte el a száz pengőt, de tudtam örülni a kevésnek is, mert jóval több volt, mint a semmi, amit eddig adtak. Anyám gondosan beosztotta a rendszeresen és egyösszegben hazaadott kereseteket. A karácsonyfa alatt már mindenki talált magának valami hasznos ajándékot, a húsvéti nyúl is többet juttatott, mint addig. A keresetből apránként arra is futotta, hogy a korábbi adósságokat letörlesszük. Megbeszéltük a család felruházásának tervét, mert nagyon le voltunk rongyolódva. Megállapította a családi tanács, hogy melyik gyermek a legrászorultabb egyegy ingecskére, harisnyára, cipőre. Szigorúan a szükség szabta meg a besorolást. Mennyivel pihentebben érkeztem nap mint nap haza, mennyivel nyugodtabbak voltak az éjszakáim, és mennyivel de mennyivel szebbek voltak az álmaim! Mert szüntelenül az élt bennem, hogy érdemes volt tűrni, szenvedni, sokszor megalázkodni. Végrevalahára nem viszem otthonról a pénzt, hanem hozom! És örömöm, boldogságom közepette, a felszabadításom után öt hónapra, 1930. április 12-én behívtak az irodába, ahol kurtánfurcsán közölték velem, hogy a M. O. N. E. Rt. nem tud a jövőben alkalmazni. Kevés a munka, a megrendelés. Nincs pénz a segédek kifizetésére. Az első Munkakönyvem egykori adatai ennek az elbocsátásnak keserves emlékét is megörökítették. Munkaadóim tudták, hogy munkám, munkafegyelmem ellen soha nem volt kifogás. Tudták, hogy nyolcan vagyunk odahaza testvérek, és nagyon kellene a biztos kereset. De a Tőkének nincs se lelkiismerete, se szíve. Nem volt érdekvédelmi szerv, vagy hatóság, melynek panaszomat előadhattam volna. Minden terv, minden remény összeomlott bennem. Minden indok nélkül utcára tettek. így bántak a munkással a múltban. ítélje meg a jelen! Nagy Lajos 35